Ricsipí, az Animal Cannibals tagja: „Még magunknak is tudunk meglepetést okozni” – Interjú Ricsipível

Az Animal Cannibals harmincnégy éve van a pályán, ez idő alatt előfordult, hogy elkalandoztak a mikrofon mellől, de a kezdeti lelkesedés és közlésvágy nem változott. Ricsipível a múltról, a jelenről, a jövőről és arról beszélgettünk, mennyit változtak az elmúlt évek alatt.
 

1993-ban, amikor az első interjútokat adtátok, azt mondtátok, az Animal Cannibals csak mellékes szórakozás lesz. Mikor hittétek el, hogy több van benne?
Ricsipí: Qka volt az, aki nem hitt benne annyira, ráadásul a családja is próbálta erőteljesen rávenni, hogy legyen egyetemi végzettsége. Gyorsan kiderült, hogy a két dolog egyszerre nem megy, és végül a zene mellett döntöttünk, hiszen a naptárunk olyannyira tele volt fellépésekkel, hogy még a szüleinkkel sem volt időnk találkozni. Aztán 1996-ban megnyertük az Arany Zsiráf díjat (ma már Fonogram díj), ami még jobban megerősítet minket abban, hogy jól döntöttünk. Nem hibáztatom a szüleinket, hogy kezdetben nem támogattak minket annyira, hiszen mi is így tennénk a saját gyerekeinkkel: a hirtelen jött siker mellett jó, ha van egy B verzió. Igaz, nekünk nem volt, de szerencsére minden jól alakult.

Időközben a kazettákat leváltották a videómegosztó oldalak és a zene-streamelő csatornák. Mit gondolsz, régen volt könnyebb érvényesülni a zeneiparban, vagy manapság?
R: Nulláról eljutni valahova könnyebb, de ott maradni, sokkal nehezebb. Nem biztos, hogy jó, ha hamar eljut egy előadó bizonyos pontra, hiszen a könnyen jött siker megbosszulja magát. Ennek a kornak is megvan a maga szépsége, és annak is megvolt, amikor kezdtük. Akik ügyesek és próbálják szívből, szerelemből csinálni, nem pedig pénzért, azok lesznek a sikeresebb és boldogabb emberek. A boldogság nem pénzben mérhető, hanem az a fontos, hogy vidámak legyünk, szeressünk felkelni és jól érezzük magunkat munka közben is.

Mennyire változott meg a zeneipar a 34 év leforgása alatt?
R: Nem vagyunk a változás ellenzői, pláne, ha jobb irányba alakulnak a dolgok, ugyanakkor vannak biztató és aggodalomra okot adó jelek is. Mondhatnánk sokszor mi is, hogy ’ezek a mai fiatalok!’, mert a kijövő dalokat illetően vagyunk annyira keménykalaposok, hogy úgy érezzük, nem jó az irány. Azt valljuk, hogy mindenki felelősséget hordoz a szövegeivel. Mi erre mindig nagyon odafigyelünk.

A zene mellett műsort vezettek, tévében, rádióban szerepeltek, gyakorlatilag mindenhol ott vagytok. Tudatosan mentetek más irányba is?
R: Tudtuk és láttuk, hogy bármibe bele lehet fásulni, mi pedig nem szerettünk volna ráunni vagy kiégni abban, amit szeretünk. Ezért is próbáltuk ki magunkat más szerepben, de mindegyik közel áll hozzánk, ugyanúgy, mint a filmezés, a fotózás vagy a dj-zés. Jó kalandozás a mikrofon mellől eljönni, előfordul, hogy beköltözünk a dj pultba, legutóbb például a hiphop műfaj 50. születésnapjára szerveztünk egy házibulit, ahová 50 embert hívtunk meg, és az 50 dal előadása mellett mi voltunk a lemezlovasok.

Ennek apropóján nemcsak az új dalotok készült el, hanem megjelent a Best of 1,2 válogatás bakelit lemezetek, amelyet pár nap alatt elkapkodtak.
R: A MAHASZ-listát egy hétig mi vezettük, amire a ’90-es évek óta nem volt példa. Örülünk, hogy még magunknak is tudunk meglepetést okozni és tudtunk újra egy nagyot lépni.

Most min dolgoztok?
R: Szerencsére nem hagynak, és mi sem hagyjuk magunkat unatkozni. Szépen lassan, csendben csinálgatunk új dalokat is, szeretnénk majd egy lemezt kiadni, de még gatyába kell rázni, hogy megjelentethető formában legyen.

Van személyes kedvenc dalod?
R: Durván 300 dalhoz van közünk, nehéz egyet kiemelni. Annak viszont nagyon örülünk, hogy olyan dalokat manapság is elő lehet adni, amiket régebben írtunk. Nekünk nagy szó, hogy amit régen nem slágernek szántuk, hanem a gondolatainkat próbáltuk átadni, visszatérnek. Úgy látszik, a közönség is felnőtt.

Több nagy mérföldkő is volt az életetekben, mégis van, amit kiemelnél?
R: Mindegyik fontos díj, amit kaptunk boldogsággal tölt el minket, ahogyan az is, hogy Érsekcsanádon egy sétányt neveztek el rólunk, de ugyanúgy ez elmondható a fellépéseinkről is.

És mi volt a legkínosabb pillanat?
R: Nekünk nincs olyan, hogy ez nagyon ciki volt, ugyanis mindenben meglátjuk a jót, amitől tudjuk szeretni, vagy utólag mosolyogva gondolunk rá vissza. Előfordult, hogy a koncerten Qka eltörte a lábát, vagy kiütötte mikrofonnal a fogát, nekem pedig le kellett szaladnom a színpadról, mert a gyros, amit ettem, nem volt annyira friss. Az is kihívást okozott, amikor szakadó esőben kellett helyt állnunk és bőrig áztunk fellépés közben. Ezek inkább kalandnak tűnnek, mint kínos pillanatoknak.

Korábban azt mondtátok, hogy még járókerettel is zenélni fogtok. Ezt mennyire gondoltátok komolyan?
R: Az a lényeg, hogy élvezzük, akkor semmi nem szab gátat, még az sem, ha járókerettel járunk. Az viszont más kérdés, mikor kell elengedni, és meddig lehet felmenni a színpadra, de szerintem ez a pont nekünk még nagyon messze van. Egyszer azt találtuk ki, hogy 50 ledolgozott év nekünk elegendő, ami 2039-ben lesz, de azt nem mondom, hogy abbahagyjuk, inkább lecsökkentjük a fellépéseink számát. Amíg van bennünk vágy, addig nem fogjuk vissza magunkat.

Borítókép: MTI Fotó: Nyikos Péter

Olvasson tovább