Riport Ropos Józsefnével (2. rész), akivel már másodszor úgy találkoztunk, hogy egy bűbájos hófehér kiskutya mellett „bébiszitterkedett”. Családi háza előtt ült egy széken, a kis pamacs békésen hevert a lábainál. Rokonai a közeli kisvárosból hozták megőrzés céljából, majd jönnek érte. Érkezésemkor ránézett a gazdasszonyra, s miután az rámosolygott, barátságos ugatással üdvözölt. Az igazi házőrző már nem volt velem ennyire szívélyes. Talán az is zavarta, hogy a jöttment kutyus szabadon grasszált a családfő körül, miközben ő láncra verve senyvedett. Még nem tanulta meg, hogy nem szabad kiszaladgálnia a főútra, mert a rengeteg autó elütheti. A vendég kutyust nemrég operálták, ezért nem engedik őket együtt játszani. Amúgy jól megvan egymással a két eb. A házőrző a két macskával is szívbéli barátságot ápol. A közelmúltban született két gyönyörű kismacska, már igazi kis hölgyek, gyönyörű bundákkal. Őket eszeveszetten megugatja, nem tudja elképzelni, honnan jöttek, kifélék-mifélék. Annus néni résen van, nem szabad bántani a kiscicákat, miközben a tenyerén hozza őket, és ennivalót ad nekik… De mikor tud olvasni – kérdezzük látván, hogy a nappali egyik sarka tele van könyvekkel, újságokkal, magyarral, szlovénnel –, ha annyi mindenkire (rokon és szomszéd gyerekek) és mindenre kell(ett) vigyáznia?! Például amikor a lábadozó kis cuki falat elszundít. Amúgy pedig az időt jól be kell osztani… A rendet már kiskorukban megtanulták, segíteni kellett szüleiknek. Öt marhájuk volt, három-négy disznajuk, számos baromfijuk, a réteken, mezőkön serénykedtek, és mindenféle házimunkából is ki kellett venni a részüket. Heten voltak gyerekek, a három kislányból kettő, az egyik épp az ő ikerpárja, egy éves korukban meghaltak. Legidősebb bátyja 1924-ben született, az ikrek 1936-ban. Egykoron az volt a szokás, hogy a legidősebb fiú maradt otthon, és idővel átvette a gazdaságot a szülőktől. Egy nagy frászt! Az elsőszülött fiú Pesten szolgált sorkatonaként, ott talált magának feleséget, és viszlát! A következőnek megtetszett a szisztéma és bátyja után eredt, a harmadik beházasodott a szomszéd faluba, a negyedik az 56-os forradalom után Svájcba disszidált. Hát így járt a legkisebb lány, a végén ő maradt odahaza a szüleivel – „buta, büdös parasztként”, neveti el magát a huncutságot sem nélkülöző beszélgetőtársunk –, a rengeteg nehéz mezőgazdasági munka mind az ő nyakukba szakadt. A parasztember azonban, hangsúlyozza Annus néni, sok mindent tud. Azt, mikor kell szántani-vetni, ültetni, kapálni, aratni, és millió egy dolgot. Régen, amikor némely városiak ilyen ocsmánysággal illették őket, ők menten visszavágtak, hogyha a buta paraszt nem dolgozna, akkor a flaszterkoptatóknak fölkopna az álla, de néha ennél vulgárisabb kifejezések is kicsúsztak a szájukon. Mostanság már a maguk fajtájának is jobb dolga van, büszkélkedik, már nekik sincsenek se marhák, se sertések, se baromfik, már ők is rászoktak „az úri huncutságokra”, például a könyvolvasásra… Az olvasnivalók között szemünkbe tűnik egy nagyalakú, szép kiállítású könyv „Magyar közjegyzők a Délvidéken” címmel. A Magyar Királyságban a magyarokkal együtt horvát, szerb, szlovén, német, román és más nemzetiségű lakosok is éltek. A közjegyzők a nemzetiségek azon tagjai közül kerültek ki, akik beszélték a kisebbségi nyelveket is… Apátistvánfalván valaha egy felsőszölnöki születésű körjegyző tevékenykedett, akit épp beosztása miatt fosztottak meg szlovén vezetéknevétől, majd kellett választania egy magyar hangzásút. Nem ismerte őt és népes családját? Dehogynem, emitt ebben az emeletes házban laktak! Egyik fia velem járt iskolába. Évtizedekkel később lánya azt tudakolta tőlem, szlovén-e az anyanyelvem. Igen, igen, de miért? Mert magyar beszédemen nem érezni nemzetiségi akcentust. Ezek szerint jó magyar tanítóink voltak, mert amikor a háború alatt iskolába kerültem, egyetlen magyar szót sem tudtam!… A szlovén Muravidék 1941. évi visszacsatolását követően a szlovén anyanyelvű közszolgát a Délvidékre, konkrétan a Muravidékre vezényelték. Rudi Čačinovič, a muravidéki származású, Magyarországon is szolgálatot teljesítő jugoszláv diplomata emlékirataiban arról ír, hogy a Magyarországról küldött hivatalnok korrekten végezte munkáját Muraszombatban. A háborút követően, még mielőtt megérkeztek volna Tito partizánjai, a jegyző sürgősen visszatért családjával Magyarországra. A családfő ekkortól a felsőszölnöki körjegyzőséget vezette, legidősebb fia és egyik lánya tanítottak a helyi iskolában, szlovént is… 1950-ben a körjegyzőnek a határőr akadémián tanító vejét elvitték a titkos rendőrök koholt kémkedés vádjával. Az új hatalom zokon vette, hogy horthysta tiszt volt, aki megjárta a poklot is a Don-kanyarban. Felesége három és fél évig azt se tudta, él-e, hal-e. Amikor végre értesült a dologról, elájult a férje életfogytiglani börtönbüntetése hallatán. A jegyző úr másik lányát is megvádolták társtettesként az akadémiai tanár perében. Őt az Andrássy út 60. alatti kínzókamrában vallatták, szintén ártatlanul… 1951. december hatodikán nem csak a kedves Mikulás járt a faluban, hanem maga a csillagpatás Krampusz is. A korábbi évhez hasonlóan szintén számos családot, köztük a jegyző úrét is, deportálták a Hajdúnánás melletti hírhedt hortobágyi kényszermunkatáborba. Neki valószínűleg azt rótták föl bűnéül, hogy a Délvidéken szolgált. Három hét múlva, hatvankét évesen, elhunyt a zimankós tedeji pusztán. Halálát nem csupán az ottani embertelen életkörülmények okozták, hanem az első világháborús frontszolgálat alatt összeszedett betegségei is hozzájárultak korai halálához…

Szlovén nemzetiségi műsor minden hétfőn 13:00-tól az MR4 Nemzetiségi Rádió műsorán.

Szerkesztő-műsorvezető: Mukics Ferenc

Tovább a műsoroldalra >>>