Szlovén nemzetiségi műsor: Riport Ropos Józsefnével (1. rész)

A június 17-i adás tartalmából.
 

Riport Ropos Józsefnével (1. rész), aki 1945-ben a nagyhéten, amikor Apátistvánfalván is megjelentek a Vörös Hadsereg katonái, alsó tagozatos kislány volt. Azt a feladatot kapta szüleitől, hogy kísérje el a „hárásó ruszki szoldát”-ot, ahogy az nevezte magát, a közelben lakó suszterhez, mert bekrepált az egyik csizmája. A cserfes kislány büszkén vezette a furcsán beszélő hatalmas, lestrapált harcost a falu csizmadiájához, miközben csacsogtak egymással, az egyik oroszul, a másik szlovénul, és elég sok mindent megértettek a másik beszédéből. Amit „nye pányemáli”, azt pantomimművészeket meghazudtolóan elmutogatták egymásnak. Amikor a ruszki harcos lehúzta csizmáját a cipésznél, a kislány, befogta az orrát. A derék varga széttárta karjait, és kérdőn nézett az egyenruhás jöttmentre, miközben szemrehányóan mondta neki, „dárágój táváriscs”, hát én most mit csináljak ezzel a levált talpú, széttaposott vacakkal?! Az inkább szánalomra méltó, mint hős felszabadító kézzel-lábbal magyarázott-mutogatott, hogy varrja össze vagy szögellje oda, de össze is drótozhatja, „dá, dá, dá”… A kislány pedig gondolta magában „pá, pá, pá”, ő aztán nem fogja hallgatni ezt a hablatyolást, észrevétlenül kislisszant a műhelyből és uzsgyi haza. Miután a toldott-foldott beteg csizma megkapta az életmentő kezelést, boldogan visszatért a sokat próbált szegény orosz katona is… A kislány személyesen nem tapasztalt semmi rosszat az orosz katonákkal kapcsolatban, de később az felnőttek elbeszéléseiből megtudta, hogy a falujukban is bújkálniuk kellett a nagylányoknak és a fiatal asszonyoknak. Sőt, az oroszok elől az Alföldről hozzájuk menekült család férfi tagját le is lőtték, mert védelmébe vette a feleségét, akit az oroszok meg akartak erőszakolni. A falu temetőjében helyezték nyugovóra, talán még ma is ott nyugszik… Miután megtudjuk, hogy szülői háznevük alapján „Mlinarni”-nak, azaz Molnáréknak nevezték-nevezik őket, eszünkbe jut, hogy az 1980-as években, a MR Győri Stúdiójának munkatársaiként magunk is készítettünk riportot egy azonos háznevű, sokgyermekes édesanyával, akiket a Rákosi-érában a Hortobágyra deportáltak. Persze csak szűkszavú, majdhogynem semmitmondó válaszokat kaptunk, mert akkoriban nem volt ajánlatos feszegetni ezt a kérdést. Az egykori táborlakókat börtönnel fenyegették meg, ha beszélnek hortobágyi emlékeikről… Azokat hivatalosan Sömenek-nek hívták és az ő felső szomszédjaik voltak. 1952-ben, a kitelepítések harmadik évében, Annus néni már úgymond felnőtt fruska volt. Éjszaka nagy autóberregtetésre és káromkodásra ébredtek. Az ablakon keresztül látták, hogy a Csepel teherautó, amelyet rendőrök és ávósok is próbáltak tolni fölfelé a sáros domboldalon, egyszerűen nem tudott fölkaptatni felső Mlinarniékhoz. Ezért szekérre pakolták szegényes cókmókjukat a rakás gyerekkel, és vitték őket a gotthárdi vasútállomásra, majd onnan a Hortobágyra. Szomszédként ők is nagyon féltek. Falujukból mintegy hat-hét családot telepítettek ki. Voltak, akik soha vissza sem jöttek, így szóródtak szét az országban a szlovének is… Szinte hihetetlen, hogy abban a kegyetlen rendszerben a közelben lakó jólelkű vb-titkár megengedte, hogy az éjszaka folyamán a szomszédoktól, a legnagyobb titokban, elhozzák az ágyneműt és a gyerekholmit. Ezeket aztán eljuttatták a deportált Mariska néninek a szomszéd faluban élő édesapjához, hogy ha majd visszajönnek a szerencsétlenek, legyen mivel takarózni. A lovakat és a teheneket beszélgetőtársunk édesapja gondozta rövid ideig, aztán jöttek a hatósági emberek és elvitték ismeretlen helyre az állatokat. A többi ingóságot nagyrészt szétlopkodták a falubeliek. Az 56-os forradalmat követően tértek vissza, és ismét a semmiből kellett elkezdeni az életüket. A sokgyermekes gazdasszonyt talán annyival kárpótolta a sors, hogy százhárom éves koráig élt, és nagyszabású családi ünnepséget tartottak 100. születésnapján, amikor mindenhonnan összesereglett a számos gyerek, unoka, dédunoka… Beszélgetőtársunk anyai nagybátyját és családját szintén egy hortobágyi munkatáborba kényszerítették. Lovaikat elhozták magukhoz, hátha tőlük nem zabrálják el azokat valamelyik téesz számára. Előtte el kellett adniuk a borjújukat, mert különben nem fértek volna el a nyihahák. Hiába engedték el az egykori hortobágyi kitelepítetteket és rehabilitálták őket Nagy Imre miniszterelnöksége alatt 1953-ban, csak a Szombathely közeli Vép községig jöhettek. Így volt ez egészen a forradalomig. Az akkori magyar állam – rehabilitáció ide, rehabilitáció oda – továbbra is megbízhatatlanoknak tartotta őket ahhoz, hogy visszatérjenek a magyar-jugoszláv határsávban lévő falujukba. A gyerekek, szüleik nélkül, hazamehettek a rokonaikhoz. Így került hozzájuk unokahúga, unokaöccse pedig egy másik rokonhoz, ekkortól már ismét szülőfalujukban járhattak iskolába. Hogy a Vépen, a gyermekeik nélkül senyvedő szülők azért néhanapján mégiscsak láthassák csemetéiket, az immár nagylány Anna unokanővérük vitte el őket, ismét idegenvezetőként és felvigyázóként, a vasi megyeszékhely melletti faluba. Őket nem hagyta faképnél Vépen, mint jó évtizede a toprongyos orosz katonát a suszternál, hanem délután szépen hazautaztak. Először busszal Szombathelyre, majd vonattal Szentgotthárdra, és a végén ismét busszal Apátistvánfalvára. Nem csoda, hogy az újbalázsfalui Ani azóta is úgy szereti Ropos Annus nénit, mintha igazi testvérek volnának, nem csak unokatestvérek.

Szlovén nemzetiségi műsor minden hétfőn 13:00-tól az MR4 Nemzetiségi Rádió műsorán.

Szerkesztő-műsorvezető: Mukics Ferenc

Tovább a műsoroldalra >>>

Borítókép: unsplash

Olvasson tovább