Riport Dániel Tamásnéval (3. rész), aki szokatlannak tartja, hogy szülőfalujában, Rábatótfaluban egyre több a számára ismeretlen ember, akik úgy jöttek valahonnan a faluba, szerencsére országon belül. Aggódva tekinget a tőlük mindössze pár száz méterre lévő Ausztria felé is, ahol mostanában az ottani határ környékén helikopterrel is üldözik az illegálisan érkező idegeneket, amit ők az osztrák égi vetítővásznon, a magyar oldalon lévő moziból romantikus kalandfilmként is értelmezhetnének, ha nem volna véresen komoly a dolog. Az egyik probléma az, hogy lánya az első osztrák faluban él. A második nehézség, hogy az esetleges rossz emberek akár percek alatt is átérhetnek „osztrákból magyarba” is, amennyiben nem eleve innen menekültek oda. Az pedig már szinte lételméleti magasságokat verdes, amikor éjszaka nem tud aludni, és eszébe jutnak mindazok a falubeli emberek, akiket ismert és szeretett, és ma már nincsenek sehol, mind elmentek. Az emlékekből csak nehezen tudjuk kizökkenti élcelődésünkkel, hogy Tótfaluban olyan meredek a temetőhöz vezető út, hogy az azt övező füvet, a senki által föl nem fogadott Kaszás is, csak nagy időveszteséggel tudja levágni. Így a helybéli földi halandók talán nyertek-nyernek néminemű prémium időt. Riportalanyunk szerint nem nagyon, mert épp a közelmúltban temettek el egy nem is olyan idős férfit. Szörnyű, hogy mennyi ember ment el, akiket személyesen ismertem!… Annak ellenére, hogy immár maga is nyugdíjas, nem olyan, mint egyik nagynénje volt, aki apácáknál szolgált, és élete vége felé mindig azért panaszkodott tréfálkozva, hogy hiába hívogatja hírhedt „fehér fátyolos barátnőjét” odaátról, csak nem akar eljönni érte, pedig környezetében meglehetősen széles rendet vágott már. Marika úgy véli, ha jön a kaszás, hát jön, de ő biztosan nem fogja hívogatni. Nem mellesleg per pillanat negyed századdal fiatalabb az ántivilágban élt ántijánál, mielőtt meghalt volna. Vele szemben amúgy is van egy nagy törleszteni valója. Halála előtt úgy várta a nagynénje, de úgy, hogy mire letelt az az átkozottan szigorú gyári műszak, és bár lélekszakadva sietett hozzá, már késő volt. Szerencsére kisegítette unokatestvére felesége, aki fogta a kezét és utolsó leheletéig vele volt. Arról a különleges fiatalasszonyról van szó, aki a sokáig kicsapongó életet élő apósát is jó útra térítette, és a harmincegy-két éves korában elhunyt sógorát is, sok-sok éjszakát virrasztva mellette, átsegítette a túlvilágra… Beszélgetőtársunk nagyon büszke arra, hogy van egy asszony a faluban, akivel szomszédok és osztálytársak voltak, olyan gyerek- és felnőttkori barátnő, akivel hat és fél évtized alatt még egyetlenegyszer sem vesztek össze. Pedig már olyat is talált mondani neki, persze azért nem halál komolyan, hogy mindjárt a fejedbe húzom ezt a vizes kannát! Azt elfelejtettük megkérdezni, hogy üres volt-e a kanna vagy vízzel teli. Egyébiránt azt reméljük, hogy a két példaképnek is tartható barátnővel még találkoznak szlovén nyelvű műsoraink hallgatói is. Az illető úrihölgytől, akit szintén szeretnénk majd megszólaltatni, azt az érdekes választ kaptuk, hogy ő csak Dániel Tamásné barátnőjével együtt hajlandó mikrofon elé állni. Punktum. A dologban tényleg lehet egyfajta tiszteletre méltó lelki sziámi összenövés. Végül is hármasban is lehet jóízűen társalogni. Amikor megemlítettem ezt az aktuális traccspartinkban főszereplőként derekasan helyt állt hölgynek, szívből fölnevetett, jaj, ne is mondja, pár éve ezt már eljátszotta egy másik riporterrel! Na mondom magamban, most jön megint a vizeskanna. Muszáj volt belemennünk a különös alkuba, hahotázik, mert különben a diktafonos ember mehetett volna haza üres kézzel. Én meg attól féltem, törölgeti könnyeit a huncut barátnő, hogy mindjárt bepisilek!?… Sebaj. Általában minden riportfelvételünk közelében van angol vécé. Mi pedig szívből reméljük, hogy nem kell majd, a legjobb barátnőtől sem, dolgunk végezetlenül angolosan távoznunk.

Szlovén nemzetiségi műsor minden hétfőn 13:00-tól az MR4 Nemzetiségi Rádió műsorán.

Szerkesztő-műsorvezető: Mukics Ferenc

Tovább a műsoroldalra >>>