Pár évtizede még azzal ijesztgették az engedetlen gyermeket, hogy „Elvisz a drótostót!”. De volt gyolcsostót, sajtostót, olajostót, csipkéstót, és még tucatnyi vándormesterség. És akkor még nem beszéltünk az ablakostótról, akinek más sem hiányzik, mint a hanyatt esés. Hogyan dolgoztak, hogyan éltek? Miről mesélnek a népdalaik vagy a róluk szóló operett? Hogyan látták íróink a XIX. század elfelejtett vándorait?
Mikszáth például így ír A seprűs tót című novellában:
„Mikor a lesti tótok mind haza gyűlnek, akkor lesz a közmondás szerint a világ vége. Minélfogva nyilvánvaló, hogy a világ örökké tartó, mert a lesti tótok sohase lesznek otthon mindnyájan. Művész hazája széles a világ! És a drótostót is mi volna más, mint művész, kit az eltört cserepek messze visznek otthonról, túl a tengeren, Amerikába…, messze Ázsia belsejébe, Kínába (hisz a kínai porcelán megérdemli, hogy megdrótozzák), még a vadak közt is van tót és azok se bántják, hanem bizonyosan csak mosolyognak rajta. Párizs tündöklő utcáin akármikor felhangzik: »Fazikat tesik drótoztatnyi!« s nyomban előbukkan a hang mögött kurta piszkos ingével, a százrétű drótkarikával a nyakán, régi ismerősünk, Gyuró vagy Janó.”
/
Regényes történelem – Kossuth – december 20., péntek, 19:07
Szerkesztő – műsorvezető: Vágner Mária
A belépéssel kijelenti, hogy elolvasta és elfogadta az Adatkezelési nyilatkozatot.