Kossuth Rádió

Napközben - "Segítség, otthon vagyunk" - Csóka Judit mesél - Sok eltelt; Ali a gyáva vitéz

Az április 8-i adás tartalmából.
 

A Kossuth Rádió “Segítség, otthon vagyunk” c. rovata minden nap szakértők bevonásával próbál mentális segítséget nyújtani a családoknak a járvány miatti rendkívüli időszak átvészelésében.
A rovat szombaton és vasárnap a Déli Krónika végén, hétköznapokon a Napközben adásában 10:15-kor hallható.
03.21-03.27-ig Dr. Bagdy Emőke professzor asszony, 03.28-04.03-ig Mihalec Gábor párterapeuta tanácsait hallgathatták meg minden nap.

04.04-04.10-ig minden nap Csóka Judit klinikai szakpszichológus beszél arról, hogyan látják a gyerekek a veszélyhelyzetet, és hogy élik meg a mindennapokat a karantén idején. Csóka Judit meséket is ajnál minden napra arról, honnan meríthetünk erőforrásokat a megküzdéshez, a gyógyuláshoz és a reményhez. A meséket elolvashatják a Kossuth Rádió facebook oldalán, a Vendég a háznál facebook oldalán és a Napközben felületein.

Sok eltelt, egy kevés van még
Gudzsaráti népmese

Egyszer történt lndiában, Gudzsarát királyságban, hogy a fővárosba egy zenés, táncos, énekes társulat érkezett. Az egyik táncosnő messze földön híres volt szépségéről és tehetségéről. Gudzsarát királya üzent a táncmesternek, hogy ő maga, és a családja is látni kívánja az előadást. A hírre, az egész társulat nagyon izgatott lett: a király megtiszteli jelenlétével az estét! Lázasan folytak az előkészületek. Aztán eljött a nap, és este meg is érkezett a hatalmas táncsátorba a király, és a királynő, majd elfoglalták a helyüket. Hatalmas tömeg verődött össze, a közönség majd’ kinyomta a táncsátor oldalát.
Ült a nézők közt, egy vándor remete. Az emberek összesúgtak mögötte, és mosolyogtak rajta: mi keresnivalója lehet egy táncesten, egy vándor remetének?
Elkezdődött az előadás. A híres és szépséges táncosnőnek annyit kellett táncolnia, hogy a végére már alig bírta, teljesen kifulladt. A táncmester a függöny mögül bíztatta. Még egy tudós, költői nyelven írott versecskét is elszavalt neki, hogy új erőre kapjon:

Sok eltelt, egy kevés van még,
tarts ki, s a dolgodat szépen tedd!
Ne add fel, szedd össze erőd:
fényes jövő áll előtted!

E lelkesítő versecskétől a táncosnőt mintha kicserélték volna, frissen mosolyogva folytatta gyönyörű táncát. Csak úgy repült a színpadon! Óriási sikert aratott, elnyerte a király és a királynő tetszését is. A közönség pedig állva, lelkes tapssal ünnepelte.
A táncmester fogta az adománygyűjtő tálat, és körbe járt. Az emberek beledobtak annyi pénzt, amennyit jónak láttak. De akkor furcsa dolog történt.
A nézők közt ült egy kereskedő a fiával együtt. A fiú előkapott egy kést az övéből, hirtelen lenyisszantott egy fürtöt az apja hajából, és azt dobta a tálba. Ahogy meglátta ezt a kereskedő, felpattant, és boldog mosollyal öröm táncba kezdett. A táncmester, sehogyan sem értette a dolgot. De hordta tovább körbe-körbe a tálat. Ahogy odaért a vándor remetéhez, az leakasztotta a imafűzért a nyakából, és azt adta oda adományként. Aztán a fiatal királyfihoz ért: drágakövekkel kirakott arany fülbevalóját nyújtotta át neki.
Mikor a király következett, kíváncsian kérdezte a táncmestert:
– Ki fia – borja ad hajtincset adományként?
A táncmester rámutatott a kereskedő fiára. Odahívatták a fiút.
– Miféle furcsaság ez, hogy egy hajtincset adsz adományként? – kérdezte a király.
A fiú válaszolt:
– Királyom! Én tanulatlan vagyok, írni-olvasni sem tudok. Jóllehet apám gazdag ember, még sem taníttatott. Mikor a táncmester egy tudós verssel bíztatta táncosnőt, abból bizony egy szót sem értettem: nem olvastam én soha életemben verset. Nagyon felmérgesedtem, és dühömben lenyisszantottam apám egyik hajfürtjét.
– De hát, felség! A fiú apja örömtáncot járt! – kiáltott fel értetlenül a táncmester.
Odahozták a kereskedőt, aki így válaszolt a király kérdésére:
– Bevallom, és szánom – bánom a bűnömet: nem taníttattam a fiamat, buta maradt, mint a tök. De elvághatta volna a torkomat is azzal a késsel! Megúsztam: ezért jártam örömtáncot.
– Ó, értjük már! – kiáltott fel a király és a királynő. – De ki adta a imafűzért ajándékba?
Előállt a vándor remete.
– Le vagyok kötelezve a táncmesternek – kezdte. – Azt mondta a versben a táncosnőnek, hogy „egy kevés van még”, meg „fényes jövő áll előtted”. Úgy éreztem nem is neki, hanem nekem mondja. Gyerekkorom óta lemondásban, szegénységben élem a vándor remeték életét. Van még egy kevés az életemből. megtapasztaltam a lemondás világát, miért ne tapasztalhatnám meg az örömök világát is? Hátha viszem még valamire! A rózsafűzérre nincs már szükségem, ezért adtam adományként.
– Ó értjük már! – kiáltott fel, a király és a királynő. – De az arany fülbevaló, mintha a fiamé lenne, a királyfié. Hát ő is köztünk van?
– Igen felséges apám! Itt vagyok! – ugrott oda a királyfi. – Itt ültem mögötted egy kevéssel. Azért adtam oda a drágaköves fülbevalómat, mert én is nagyon hálás vagyok a táncmesternek a versért. nekem is felnyitotta a szemem. – Neked is felnyitotta a szemed? – kérdezte a király csodálkozva. – Miért be volt csukva?
– Igen, be volt csukva hosszú időn át – felelte a királyfi könnyes szemmel.
A király és a királynő döbbenten figyelte, ahogy a királyfi a lábuk elé borul. A halk szipogás, keserves zokogássá a vált. A sátorban néma csend lett, csak a királyfi hangos sírása hallatszott. A táncmester már semmit sem értett. Aztán a királyfi összeszedte magát, felpillantott a királyra:
– Atyám, bocsáss meg nekem! Összeesküvést szerveztem ellened, meg akartalak gyilkolni.
– Mit beszélsz kisfiam? – dadogta a királynő.
– Az igazat, anyám – válaszolta a királyfi a királynőre függesztett tekintettel. – Hosszú ideje azért imádkozom, bárcsak meghalna apám, és én ülhetnék végre a trónra. Az istenek nem hallgatták meg a kérésemet. A végén elhatároztam, hogy a kezembe veszem az ügyet, és magam végzek a királlyal. De amikor a táncmester azt mondta a táncosnőnek, hogy „tarts ki s dolgodat szépen tedd!” meg „sok eltelt, egy kevés van még”, úgy éreztem, egyenesen hozzám szól. Ha ennyi időt tudtam várni a trónra, egy keveset még igazán tudok várni! Úgyis az enyém lesz egyszer. Miért követnék el ilyen meggondolatlanságot? A táncmester verse megmentett az apagyilkosság rettenetes bűnétől!
A király és a királynő a táncmester csodatevő versén ámuldoztak. A király a fele királyságát akarta adni a táncmesternek, de az így szólt:
– Felséges királyom, nem vagyok én erre méltó. Nem a bölcsességem eredménye ez a vers, csak a dolgok furcsa összjátéka okozta a csodákat.
A király és a királynő ezen aztán még jobban elcsodálkoztak. A király hatalmas évjáradékot adatott a tánccsoportnak, amiből messze földön híres előadásokat rendeztek, hosszú – hosszú éveken át.

Ali a gyáva vitéz
kurd népmese
Valamikor réges – régen élt egyszer egy Ali nevű szegény ember. Magas termetű volt, széles vállú, a keze olyan erős, hogy a vaspálcát is meghajlította. Aki a hegyek között találkozott vele, azt hitte, óriást lát. Egy városszéli öreg házikóban lakott Ali a feleségével. Gyermekük nem volt.
Ali minden nap kiment az erdőre, fát vágott ki, faszenet égetett belőle, a faszenet nádból font kosárba rakta, és szamárháton elvitte a városba eladni. Abból élt a feleségével.
Csak eléldegéltek így, nem panaszkodtak. Nem is lett volna semmi baj, ha Ali nem lett volna olyan félős természetű. A világon mindentől félt, éjjel az orrát ki nem dugta volna a házból. És ráadásul, egyszer még rosszat is álmodott, álmában széttépték a farkasok az erdőn.
– Nem megyek én többet az erdőre – mondta a feleségének-, megesznek a farkasok.
– Még senki sem látott farkast a mi erdőnkben – felelte a felesége. – És te, aki olyan erős vagy, hogy félhetsz a farkastól?
– Bizony félek én, asszony! Gyere, menjünk el innen más vidékre!
És valahányszor megjött az erdőről, mindig csak azt hajtogatta:
– Félek a farkasoktól, megesznek… Gyere asszony, menjünk el innen!
Megelégelte az asszony a siránkozást:
– Menjünk hát, elegem volt belőle, hogy minden áldott nap ugyanazt kell hallgatnom!
Eladták öreg házikójukat, feltették a szamárra a holmijukat, Ali régi kardját se felejtették el, és útnak indultak.
Pár nap, pár éjszaka mind csak mentek. Egyszer csak egy széles mezőben találták magukat. Tiszta vizű patakok csörgedeztek a mezőben, suhogott a magas fű. Azt mondja Ali a feleségének:
– Hány éjjel nem aludtam már, látod! Málházzuk le a szamarat, hadd pihenjen, hadd legeljen, én meg alszom egy sort. te fogd a kardot feleségem, és vigyázz rám, hogy rajtam ne üssenek a farkasok!
A felesége ráállott. Levette Ali a málhát a szamárról, letette a fűre, a szamarat meg elengedte legelni. Az asszony leterített egy pokrócot a férjének, Ali lefeküdt és elaludt.
Hanem a rét, ahol megpihentek a padisahé volt. A padisah palotája se volt messze. A padisah épp akkor ment fel a palotája tetejére és gyönyörködött a birtokaiban. És meglátta, hogy ismeretlen emberek vannak a rétjén, de még a szamarukat is elengedték legelészni. megharagudott a padisah, hívatta tíz fegyveresét, és megparancsolta nekik:
– Lovagoljatok ki a rétre, kötözzétek meg azt az arcátlant, aki oda, mert telepedni a rétemre, dobjátok fel a szamárra, és hozzátok elém.
A fegyveresek lóra pattantak, és kivágtattak a mezőre. Ali felesége észrevette az úton a tíz lovast, és azt gondolta magában: „No, ezek nem jóban járnak!”
Kihúzta az Ali kardját a hüvelyből, és mikor a lovasok közelebb értek, elébük ment. Levette a fejkendőjét, a lábuk elé hajította, és így szólt:
– Át ne lépjétek ezt a kendőt! Az én férjem a híres vitéz, Ali, egy csapással tízet is megöl. Itt a kardja. Menjetek innen! Ha felébred, hírmondó se marad belőletek.
Ránéztek a fegyveresek az alvó emberre, látták, hogy milyen nagy, elhitték, amit asszony mondott, és megijedtek.
– És hova tart ez a híres vitéz? – kérdezte félénken a legidősebb fegyveres.
– Megharagudott a padisahjára, és faképnél hagyta. Aki először hívja, azt fogja szolgálni.
A fegyveresek megfordították a lovukat, és száguldottak vissza urukhoz. A padisah megkérdezte:
– No, hát hol van az az arcátlan fickó?
– Nem valami jöttment ember pihen ám a mezőben, ó dicső padisah, hanem maga a híres Ali vitéz! Szálfa termetű, roppant öklű. Azt beszélik egy csapásra tízet is megöl. Megharagudott a padisahjára, és ott hagyta. Aki hívja, annak fog szolgálni.
– Ha így van, fogadjuk illendően! Készítsétek elő neki az egyik palotámat! gyűljenek össze mind a fegyvereseim, magam megyek a dicső Ali vitéz elébe.
Nagy sürgés – forgás támadt.
Az égen megjelent egy kicsi felhő. Közelebb jött, közelebb jött, mind nagyobb lett. megzendült az ég, megeredt a zápor. Ali meg a felesége bőrig ázott. Az asszony szapulni kezdte az urát:
– Ez is miattad van, minek aludtál! Mihez kezdjünk most csuromvizesen? Se házunk, se kemencénk, hogy melegedjünk, megszárítkozzunk. Itt hagylak, és megyek amerre látok.
Megijedt Ali, könyörgött a feleségének, hogy ne hagyja egyedül ezen az idegen helyen.
– Hát itt hagynál engem, kis feleségem? hová legyek egyedül, mi lesz belőlem?
– No, jó nem megyek el – mondta az asszony-, de esküdj meg, hogy mától fogva azt csinálod, amit mondok!
– Esküszöm, a szent könyvre, a Koránra, hogy szót fogadok neked, csak ne hagyj el! – rimánkodott Ali.
Hitt neki az asszony, és azt mondta:
– Málházd fel a szamarat, megyünk a padsah palotájába. Mikor elénk jönnek, te csak nézz szigorúan mindenkire, de egy szót se szólj! A köszöntésre ne válaszolj, ne hajolj meg! Csak bólints hanyagul! Ha Ali vitéznek szólítanak, ne csodálkozz! Megjegyezted, amit mondtam?
– Meg úgy teszek, ahogy mondtad.
Mikor a palotához értek, a padisah a főembereivel meg valamennyi harcosával kiment elébük. Ránézett Alira, és azt gondolta magában: „Igazat beszéltek a fegyvereseim, ilyen öles termetű vitézt, még életemben nem láttam.” Odalépett a padisah Alihoz, és így szólt:
– Isten hozott, Ali vitéz, Isten hozott!
Ali nem felelt, csak biccentett, és szigorúan nézett a padisahra. A padisah, kicsit elbizonytalanodott a pillantásától.
Bevezették őket a palotába. A szamarat bekötötték a padisah istállójába, és külön szolgát rendeletek melléje, hogy ápolja és etesse. A padisah a maga szabóját küldte Alihoz. A szabó méretet vett, és pompás ruhát varrt Alinak.
A z öreg szabó, visszatérve a műhelyébe ezt mondta:
– Negyven éve szolgálok a padisah palotájában, de ilyen hatalmas termetű embert még nem láttam.
Már egy hónapja élt Ali meg a felesége a palotában. A padisah nem háborgatta őket. Hanem egyszer azt mondja Alinak az asszony:
– Nem sokára meghív téged a padisah, megvendégel. ha akármire kér, csak annyit mondj: „Azt hittem, valami nehezebbet kívánsz, ez gyerekjáték.” Egyebet semmiképpen nem mondj, állj fel, és gyere el!
Mintha csak megálmodta volna az asszony! Másnap csakugyan megjelentek a szolgák:
– Ali vitéz, a padisah vendégségbe hív.
Felöltözött Ali, és ment a padisahhoz. Már ott ültek nála az összes fővezérek meg főemberek. Ali belépett, és úgy inába szállt a bátorsága, hogy még köszönni is elfelejtett. A padisah vendégei látván, hogy milyen, milyen széles a háta, milyen hatalmas az ökle, suttogni kezdtek:
– Micsoda óriás, micsoda vitéz! Még a padisah gazdagsága is semmi neki, ügyet se vet, az előkelő emberekre! Látszik, hogy sokat tapasztalt, sok padisah udvarában megfordult.
Ali asztalhoz ült. A vendégek sugdolóztak, fennhangon is beszélgettek, de Ali egy szót sem szólt. Mikor megették a piláfot, a padisah Alihoz fordult:
– Tudod-e, Ali vitéz, hogy miért hívattalak?
Ali vállat vont, és a padisah folytatta:
– Egy óriási farkas jár mostanában éjszakánként a kertünkbe. Embereket ragadoz el, mindenki retteg tőle. Kérlek, szabadíts meg bennünket ettől a farkastól.
Mikor Ali meghallotta a „farkas” szót, valósággal megbénult a nyelve. Sokáig egy hang sem jött ki a torkán. A padisah, meg a vendégek várták a választ. Alinak eszébe jutott, mit mondott a felesége, és összeszedte magát:
– Azt hittem, valami nehezebbet kívánsz, ez gyerekjáték – szólt.
Ennyit mondott, felállt, és szó nélkül kiment. A hadvezérek, meg a padisah bizalmas emberei egymás szavába vágva örvendeztek:
– Ez aztán a hatalmas vitéz! Nagy szerencsét küldött ránk Allah!
– A farkas felfordul rémületében, ahogy meglátja.
Ali lihegve futott hazáig sötét volt már. Úgy repült be a szobába, mint az elhajított kő:
– Menjünk el ebből a városból asszony! Itt nincs maradásunk. menjünk el hajnalban, mikor még mindenki alszik…
– Miért menjünk el, összedűlt a világ? Legalább beszélj értelmesen!
– Azt mondja a padisah, hogy egy nagy emberevő farkas jár a kertjébe éjjelente, és arra kér, szabadítsam meg tőle a várost. Hát én szálljak szembe a farkassal? Hiszen azért jöttünk el az erdőszéli házunkból, mert félek a farkastól! Menjünk el ebből a városból!
– Nem megyünk sehova! – felelte a felesége.
– Hát a farkassal mi lesz?
– Rá se gondolj, az az én gondom.
Sokáig könyörgött Ali az asszonynak, hogy menjenek el, de az csak nem hajlott a szavára.
Éjfélkor Ali mélyen aludt. Az asszony meg felkelt, fogott egy zsákot, kardot, egy kis kerek pajzsot, és ment a padisah kertjébe.
Alighogy belépett a kertbe, a bokrok mögül vészes üvöltés harsant fel. A farkas volt az, és jött is közelebb, közelebb…
Ali felesége kihúzta a kardot, és bátran ment elébe. A farkas kiugrott a bokorból, és rávetette magát az asszonyra. De az asszony nem ijedt meg, beletaszította a pajzsot a farkas pofájába, a karddal meg levágta a fejét. Aztán beletette a zsákba a farkas óriási fejét, és hazavitte. Kikötötte a zsák a szák száját, hogy kilátsszon a farkas füle, odatette, ahol Ali reggelente mosakodott, ő maga meg lefeküdt aludni.
Ali otthon is, mikor az erdőre járt dolgozni, korán kelő volt. megszokásból az új helyén is pirkadatkor kiugrott az ágyból, és kiment mosakodni. Aznap is, alighogy megvirradt, kiment mosakodni, és épp a karjára akarta paskolni a vizet, mikor meglátta a zsákot, annak szájában meg a farkasfület.
– Farkas! Farkas! – ordított Ali, és eszméletlenül rogyott össze.
A kiáltásra felébredt felesége, odafutott, meglátta, hogy a férje ájultan hever a földön, megfogta, bevonszolta a szobába, lefektette az ágyra, és hideg vizet fröcskölt az arcára.
Ali felocsúdott, és tüstént ordítani kezdett:
– Farkas, farkas, megesz a farkas!
Az asszony csitítgatta:
– Ne félj, az csak a döglött farkas feje. Amíg te aludtál, én elbántam vele.
Ali összeszedte magát. Felkelt, megmosdott, evett. Azt mondja az asszony:
– Fogd a zsákot, vidd el a padisahhoz, mutasd meg neki a farkas fejét!
– Nem én, asszony, a zsákot se veszem a kezembe, úgy félek.
– Ne felejtsd el: ha nem fogadsz szót nekem, faképnél hagylak!
Hát csak szót kellett fogadni. Fogta a zsákot, és elvitte a padisahhoz. Ahogy vitte, igyekezett minél messzebbre tartani magától. Odaért a padisahhoz, a lábához dobta a zsákot, és szó nélkül kiment. A padisah szóhoz sem jutott. A szolgák kibontották a zsákot, meglátták a megölt farkas fejét, a vicsorító pofát, a tágra nyílt szempárt, és felkiáltottak meglepetésükben.
– Éljen Ali vitéz! Ez ám a hős! – dicsérték ujjongva.
A padisah azontúl fizetést adott Alinak. Ali úgy élt, mint hal a vízben. Régen, amikor az erdőre járt faszenet égetni, feketénél, feketébb volt, hanem most kimosakodott, kigömbölyödött.
Hanem egy kis idő múlva, megint érte küldött a padisah. Mikor Ali belépett a palotába, megint csak ott ültek a padisahnál a vezérei, főemberei. Amint Ali feltűnt az ajtóban, mind felálltak. De most Ali nem jött zavarba, hangosan köszönt:
– Szálem, alejkum!
A padisah vendégei meghajoltak, és tisztelettel válaszoltak a köszöntésre:
– Alejkum, szálem!
A padisah a mellette levő helyre mutatott, és Ali le is ült a padisah mellé. Hozták a finom falatokat. Sokáig lakmároztak, utána a padisah Alihoz fordult:
– Ali vitéz, egy szörnyű medve tűnt fel az erdőnkben. Az emberek nem mernek kimenni az erdőre. Sokat széttépett már. Vigyél magaddal vagy száz harcost, és szabadíts meg bennünket ettől a medvétől!
Mikor Ali meghallotta, hogy mit kíván tőle a padisah, megdermedt ijedtében, és sokáig azt se tudta, mit feleljen, de aztán eszébe jutott, mit parancsolt a felesége, és így szólt:
– Dicső padisah, azt hittem, valami nehezebbet kívánsz tőlem, mert ez gyerekjáték.
És most is felállt, szó nélkül kiment a palotából, hazasietett. Ahogy hazaér, azt mondja a feleségének:
– Most aztán te is belátod, asszony, hogy nagy hamar itt kell hagynunk ezt a várost. Szedelőzködjünk!
– Legalább mondd meg, mi a baj! Miért kell elmennünk? Miért hívtak a palotába, mit parancsolt a padisah?
– A padisah megint megvendégelt, aztán azt mondta: „Egy szörnyű medve tűnt fel az erdőnkben. Az emberek nem mernek kimenni az erdőre. Sokat széttépett már. Vigyél magaddal vagy száz harcost, és szabadíts meg bennünket a medvétől!” Láthatod, először a farkas, most a medve, aztán majd egyszer csak azt mondja a padisah: eredj, öld meg az oroszlánt, a tigrist, vagy az elefántot! Nem, nem, asszony, menjünk csak el ebből a városból!
– Megesküdtél, ugye, hogy szót fogadsz nekem! eredj, ahova küldtek! Hiszen nem egyedül mégy, hanem száz fegyveressel! Ha nem mégy, még ma itt hagylak.
– Ne hagyj itt, már megyek is az erdőbe! – kiáltott fel ijedten Ali.
Alinak soha életében nem volt puska a kezében, azt se tudta, hogy kell vinni. Fogta, a vállára vette tusával fölfelé, csövével lefelé, felült a lóra, és kiügetett a térre, ahol a harcosok várták.
A térre nagy sokadalom csődült össze. Mikor meglátták az emberek, hogy Ali tusával felefelé viszi a puskát, összesúgtak:
– Nézzétek, ez aztán a hős, a puskát se úgy viszi, mint más földi halandó!
Szerkar, a fegyveresek parancsnoka, jelt adott, és kilovagolt a csapat a városból: elöl Ali vitéz, utána a harcosok. Mentek, mentek, elérkeztek az erdőig, és hamarosan egy nagy tisztásra jutottak. Szerkar így szólt:
– Erre szokott járni a medve. Ali vitéz. Itt kell megvárni.
Sarkon fordult, és ment a harcosaihoz, akik lesben álltak az erdőben. Ali egyedül maradt. Már régóta hiányzott neki az erdő, és ahogy ott állt a tisztáson, megfeledkezett a féleleméről. Leszállt a lóról, elnézegette a fákat, számolgatta magában: „Ha kivágnám ezt a fát, ennyi meg ennyi faszenet égethetnék belőle…” Így járkált fától fáig, míg csak a sűrűbe nem keveredett.
Egyszer csak meglátta a medvét: a medve két lábra állt, és egyenesen felé tartott. Megijedt Ali, egy szemvillanás, és már fenn is volt a fán, onnan pislogott lefelé, hogy mit csinál a medve. Az pedig felordított, odament a fához, a mancsa közé kapta a törzsét és megrázta. Az az ág, amelyen Ali ült, letört. Ali lehengerbucskázott, és épp a medve hátára esett. Ijedtében úgy belekapaszkodott a medve fülébe, roppant markával, hogy a medve felüvöltött fájdalmában.
A medveüvöltésre előrohantak a harcosok Szerkarral az élükön. Azt gondolták, hogy Ali vitéz megfogta a medvét, és szándékosan ült a hátára. Odafutottak, összekötötték a medve mellső lábait, bemadzagolták a pofáját is, és bevonszolták a városba.
Szerkar megírta a jelentését, és elküldte a padisahnak. Azt írta: „Dicső padisah, Allah sokasítsa meg éveidet! Megjelentem neked a nagy örömöt és a színtiszta igazat. Lesben álltunk, és egyszer csak medveordítást hallottunk. Előugrottunk, és azt láttuk, hogy Ali vitéz megfogta a medvét, és a hátára ült. Odafutottak hozzá a harcosok, összekötötték a medve pofáját meg a mellső lábait, de Ali vitéz, még akkor sem szállt le róla. Mikor az eleven medvét vezettük, Ali vitéz, még akkor is ott lovagolt rajta.”
Hírnök vitte a jelentést a padisahnak, a padisah felolvasta. Az egész város megtudta, hogy Ali vitéz megfogta a szörnyű medvét, sőt még lovagolt is a hátán. megtudta Ali felesége is. Futott a padisahhoz és mondta:
– Hatalmas padisah, a férjem, Ali vitéz nagyon haragszik. Ha nem engedik, hogy ő ölje meg a medvét, rettenetes haragra gerjed. ha ideérnek a városba a medvével, hadd menjek Ali elébe, én egyedül!
A padisah megparancsolta a fegyvereseknek, hogy fogják körül a teret, és a feleségén kívül, senki se menjen oda Ali vitézhez.
Megérkeztek a térre a harcosok, akik a medvét vezették. Ali a medve hátán lovagolt. Az asszony odafutott Alihoz, lesegítette a medve hátáról, és hazavitte, hadd pihenjen.
A padisah már sok – sok éve adót fizetett egy másik padisahnak, hogy ne dúlja fel a földjét. De amióta Ali ott élt az országban, a padisah nem fizetett adót, úgy gondolta, hogy a vitéz megvédi. Megtudta ezt a hatalmas szomszéd, megharagudott, roppant sereget gyűjtött, és útnak indult. „Feldúlom az országukat, és rákényszerítem őket, hogy megfizessék az adót” – mondta.
A padisahnak, akinél Ali lakott, hírül hozták, hogy roppant ellenséges sereg közeledik a határhoz. A padisah hívatta Ali vitézt, megint megvendégelte, és azt mondta neki:
– Hallgass ide Ali vitéz, megmondom miért hívattalak. Néhány évvel ezelőtt a szomszéd padisah háborút üzent nekem. Akkor ő győzött. Attól fogva adót fizettem neki. Sok ezer véka búzát, sok ezer bárányt, bikát, tehenet és lovat. Tönkrement bele az országom, és úgy határoztam, hogy ezentúl nem fizetek adót. Most hírül vettem, hogy a gonosz szomszéd roppant sereggel tör ellenünk. Kinevezlek összes hadaim fővezérévé. Eredj, készülj a hadjáratra!
Ali vitéz, most nem gondolkozott, mindjárt azt mondta:
– Allah adjon hosszú életet a padisahnak! Megteszem, ami tőlem telik.
Hazament Ali, és azt mondta a feleségének:
– Háborúba megyek. A padisah ideadja az összes fegyveresét, arra kér, állítsam meg az ellenséget, amely az ország romlására tör. Adjál úti elemózsiát, és búcsúzzunk! lehet, hogy nem látjuk többé egymást. Sohase voltam vitéz, most se vagyok. Biztosan ott hagyom a fogam… Tedd be az iszákomba azt a kis képedet is!
– Ne félj, visszajössz te, mégpedig győztesen. Hiszen veled lesz az egész hadsereg. – felelte az asszony.
Odaadta a férjének a pajzsot meg a kardot, finom lepényt csomagolt az iszákba, legfelülre pedig a maga képét tette. Akkorra már ott volt a szolga a hírrel, hogy a sereg indulásra kész. Ali lóra ült, elbúcsúzott a feleségétől, és a sereggel elindult az ellenség elébe. A padisah azt parancsolta a nagyvezírnek:
– Te csak engedelmeskedj mindenben Ali vitéznek! Akármit mond, teljesítsd azonnal, amit ő csinál, azt csináld te is az egész sereggel együtt!
Ali elöl lovagolt, mellette a nagyvezír, utánuk meg a sereg. Hamarosan egy folyóhoz értek, és látták, hogy az ellenség a túlsó parton tanyázik. Ali serege is megállt az innensőn. Egyiknek se akaródzott átúsztatni a folyón, és csatát kezdeni.
Ősz volt, meleg idő. Míg a sereg tábort vert a parton, Ali leszállt a lováról, és leballagott a vízhez. A víz szélén sűrű nádas zizegett. Alinak eszébe jutott, hogy réges – régen, mikor még otthon volt, de még szenet sem égetett, lejárt a folyóhoz, nádat vágott, csomóba kötötte és bevitte a városba eladni. Kedve támad nádat vágni. Elővette a kését, és munkához látott. Összekötött egy csomó nádat, vízre eresztette, megint összekötött egy csomót, megint a vízre eresztette.
Hanem a nagyvezír, aki most már segédje volt Alinak, látta, hogy mit csinál a vitéz, és eszébe jutott a padisah parancsa: „Amit Ali csinál, azt csináld te is, az egész sereggel együtt!” Megparancsolta a harcosoknak, hogy menjenek le a vízhez, vágjanak nádat, kössék csomóba, és dobják a vízbe.
A sereg lement a vízhez, nekifogott nádat vágni, a nádat csomóba kötni, a csomót a vízbe hajigálni. Olyan sok nádcsomó úszkált már a vízen, hogy híddá álltak össze.
Ali elfáradt, meg is éhezett. felkapaszkodott a magas parton, odament a lovához, levette az iszákot. Először a felesége képét vette elő, és maga mellé akarta tenni, de nem volt mihez támasztani. Fogott hát egy lapényt, és abba tűzte bele a képet. Aztán elővett még egy lepényt, és eszegetni kezdett. Evett, a felesége járt az eszében, meg, ahogy vajon visszatér-e a háborúból?
Hirtelen ott termett egy kutya, felkapta a lepényt képestől, és futásnak eredt. Ali felugrott, kapta a kardját, és üldözőbe vette; hanem a kutya már a nádcsomókon ugrált a túlsó part felé. Ali utána. Mikor az óriás termetű, kardot villogtató Ali megjelent az ellenséges parton, valaki felkiáltott:
– Itt jön a legnagyobb vitézük! Fogjátok csak körül, kapjátok el gyorsan!
És vágtattak az ellenség legjobb harcosai Ali felé, mindenfelől körülvették. Bizony Alinak vagdalkoznia kellett! Tízesével hullott az ellenség a kardcsapásai alatt. Hanem akkor már a segítség is megérkezett. Mikor a nagyvezír meglátta, hogy Ali rohan a karddal át a folyón, úgy vélte, most kell kezdeni a csatát. Parancsára az egész sereg átkelt a folyón. Hídnak ott volt a nád. Az ellenség nem állta a váratlan rohamot, futásnak eredt.
Ali vitéz győztesen tért haza.
Elébe ment a felesége, elébe ment a padisah, elébe ment az egész város.
Így szabadult meg Ali a félelemtől, így lett híres vitéz.
Kívánom, hogy ti se féljetek soha semmitől, és senkitől!
Fordította: Pór Judit

Hallgassa meg!

 

Videó ajánló

Olvasson tovább