Kossuth Rádió

Napközben - "Segítség, otthon vagyunk" - Csóka Judit mesél - Molnárfiú és a királylány; Nap fája

Az április 7-i adás tartalmából.
 

A Kossuth Rádió “Segítség, otthon vagyunk” c. rovata minden nap szakértők bevonásával próbál mentális segítséget nyújtani a családoknak a járvány miatti rendkívüli időszak átvészelésében.
A rovat szombaton és vasárnap a Déli Krónika végén, hétköznapokon a Napközben adásában 10:15-kor hallható.
03.21-03.27-ig Dr. Bagdy Emőke professzor asszony, 03.28-04.03-ig Mihalec Gábor párterapeuta tanácsait hallgathatták meg minden nap.

04.04-04.10-ig minden nap Csóka Judit klinikai szakpszichológus beszél arról, hogyan látják a gyerekek a veszélyhelyzetet, és hogy élik meg a mindennapokat a karantén idején. Csóka Judit meséket is ajnál minden napra arról, honnan meríthetünk erőforrásokat a megküzdéshez, a gyógyuláshoz és a reményhez. A meséket elolvashatják a Kossuth Rádió facebook oldalán, a Vendég a háznál facebook oldalán és a Napközben felületein.

A molnárfiú meg a királylány

Egyszer volt, hol nem volt, valahol a tengeren is túl, volt egy nagy város. A városba lakott egy király. Ennek a királynak volt egy beteges lánya. De annyira szerette apja, anyja, hogy mindig sírtak, mi lesz velük, ha ez az egyetlen gyermekük meghal. Bizony nagyon könnyen meghalhatott volna szegény, mert már a lélek, is csak hálni járhatott belé – azt mondták az orvosok.
Hát egyszer híre futott, hogy van egy malom a vizeken túl, s ott minden beteg meggyógyul.
– Ez már derék dolog – gondolta az udvarmester, ment is jelenteni a királynak. Megörült a királyi pár a hírnek, de egybe el is szomorodtak. Az a malom olyan messze van, hogy mire ez a beteg lány odaér, meg is hal. Aztán még mellette sem lesznek akkor. Gondolkoztak, tanácskoztak, mit csináljanak. Hát a végén úgy döntöttek, hozzák el a malmot mindenestül ide a királyi várba. Ment is a futár, hogy a király ezt parancsolta. Igen ám, de a molnár nyakas ember volt, és azt mondta, hogy ő nem szedi szét a malmát, még a királynak sem, hanem ha csak gyógyítani kell a királykisasszonyt, hát itt a fia, meggyógyítja. Mert, hogy minden beteg a fia furulyaszavától, és a szép énekétől gyógyult meg.
Így aztán mikor elmondták elmondták a molnár üzenetének a felét, majd szétpukkadt a méregtől, hogy egy senkiházi molnár tagadja meg a szófogadást? De mire a mérge a vége felé járt, elmondta a futár, hogy elhozta a molnárfiút, aki a gyógyítást végzi. Örömében megölelte a király a futárt, és úgy kérdezte, hol van a molnárfiú? Hát az ott állott a futár mögött, és így mindent látott és hallott. Rögtön bevezették a királykisasszonyhoz. Amint belépett a molnárfiú, azonnal elővette a furulyáját, és elkezdett egy szép szomorú nótát furulyázni, előbb csak nagyon halkan, aztán mindig hangosabban, végül a kisasszony fölült az ágyban, széjjelnézett, miféle zene ez? Ő még ilyet nem hallott soha. Hát amint felült a molnárlegény el is dalolta a szép szomorú éneket. A kisasszony sírt, és úgy érezte meghasad a szíve a gyönyörűségtől. Mikor látta a fiú, hogy most már jól érzi magát a kisasszony, akkor ő búcsúzott, aztán kiment a szobából. Menet közben azt mondta a kisasszonynak, hogy ha jól alszik, akkor holnap, még szebb nótákat fog furulyázni. Már sok ideje nem evett ilyen jóízűen a vacsorájából a kisasszony. Úgy aludt, mint a tej. Reggel a molnárlegény már nótával ébresztette fel. Már jól sütött a nap, amikor király bement a lányához, és majd’ hanyatt esett, mikor látta, hogy a lánya az ágyba nevet, és úgy eszik egy szép nagy piros almát. Hát még másnap, amikor legény nem ment be a szobába, hanem csak ablak alatt fújta a nótát, de már nem szomorút, hanem vidámabbat és ropogóst. A kisasszony az ablakban könyökölt, nevetett folyton csak nevetett. Jókedvében ledobta az almának a felét a legénynek. Az megkapta, és egy harapásra beharapta. Hej, nevetett ezen a kisasszony, úgy, mint még soha.
– No hát, ez a legény csudát, tett ezzel a mi beteg gyermekünkkel – mondta a király. – Meg is kérdezem, mit kíván érte. Mert csak nem adom neki a leányom kezét, meg később a királyságomat is.
– Hej, hej te büszke ember, hát adtad volna még utolsónak is oda mind a kettőt ha meggyógyítja a lányunkat – mondta a királyné.
Mikor a király odahívta a molnárlegényt, az nem is várta, hogy a király szóljon neki, ő maga kezdte:
– Felséges királyom, én már megyek haza, mert itt nincs rám szükség tovább. A beteg meggyógyult, és mehetek. Nézzenek ide, úgy meghajított egy almával, hogy kék lett a helye. – azzal megmutatta a homlokát, ahová odahajította a lány az almát. – Ide most már nem gyógyító, hanem vőlegény kell. Tudom, hogy az is akad. Éppen ezért köszönöm a szíveslátást, minden jót kívánok.
– De nem addig van az molnár legény – kiáltott rá a kisasszony, mert hallotta, hogy búcsúzik a fiú, a szüleitől. – Ha meggyógyítottál, én most már a te feleséged leszek. Ha te elmégy innen, én is veled megyek. Ha neked jó a malom, nekem is jó lesz. De nálad nélkül, én nem élek.
Na, most már a király is kezdte kérlelni a fiút, hogy ne menjen el, legyen velük, tanulja meg a király mellett a kormányzást, ha már mindent tud, akkor legyen király.
Így lett a molnárfiúból király, és olyan boldogok voltak, hogy amikor az esküvőre eljöttek az öreg molnárék, alig ismertek rá a fiúkra. Volt olyan finom úr, a fényes ruhába éppen, mint a többi, csak valamivel jobb volt. Na, csaptak olyan lakodalmat, hogy hat nap, hat éjszaka, csak evés – ivás volt. Akiket meghívtak, még az unokáját is elvitte. Volt ott annyi léféle, mindenféle, a bor meg csak úgy folyt, de azért a kisasszony megkínálta a vőlegényét, egy almával, és azt kérte fújjon egy szép nótát az ifjú király. Hát a molnárlegényből lett király, elfurulyázta azt a szomorút, amivel kezdte gyógyítani a kisasszonyt. Bizony szép volt az a nóta, sírt ott mindenki. János bátyám, aki ette a nagy csülökről a húst, csak úgy sózta omló könnyeivel. Így lett a molnárfiúból király, nem tudom, tudna-e ma egy molnárfiú, úgy furulyázni, hogy a lakodalmán a király lenne az após.

A nap fája

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egy királyné. Ez a királyné a halálos ágyán azt hagyta az urának, hogy csak annak adja a leányát, aki egy ágat hoz a nap fájáról. De azt is megmondotta, hogy azt az ágat csak félszemű ember hozhatja el.
A királykisasszony, mikor az anyja meghalt, már nagy, eladó leány volt, s a király mindjárt ki is hirdette az egész országban, hogy csak jöjjenek a félszemű emberek, s induljanak a nap fája után; amelyik megtalálja, s ágat hoz róla, azé lesz a királykisasszony.
Összegyűltek az országból, mind a félszemű emberek, öregek, fiatalok; el is indultak, a király parancsolatja szerint, be is jártak országot – világot, de egy sem talált a nap fájához. Legtöbben elkóboroltak mindenfelé, nem is kerültek vissza; akik meg visszakerültek, azoknak a király mind karóba húzatta a fejét. Az egész országban már csak egy félszemű legény volt, egy szegény özvegyasszony fia. Ezt, amíg lehetett rejtegette az anyja, de erre is rátaláltak a király katonái, kihúzták a házából, vitték a király színe elé.
Hát elindult a szegény legény is nagy búsan, ment mendegélt hegyeken – völgyeken, erdőkön-mezőkön által, aztán egyszerre egy olyan magas hegynek ért a tetejére, hogy kalapjával szinte a csillagokat verte. Amint fölér a hegyre, látja, hogy ott fekszik egy sas, szárnya, lába el volt törve, nem tudott mozdulni.
Nézi, nézi a legény a madarat, megsajnálja, s gondolja magában, minek kínlódjék, az a szegény madár, ő bizony agyonveri. Föl is kap egy követ, fejbe akarja dobni a madarat, de az megszólal:
– Ne üss agyon, te szegény legény, inkább adj ennem-innom, hogy erőre kapjak, s bizony nem bánod meg a jóságodat.
A legény mindjárt eldobta a követ, a kulacsából megitatta a madarat, a tarisznyájából megetette. Aztán szedett mindenféle csudafüveket, azoknak a levével megkenegette a sas szárnyát, lábát, s két-három nap sem telt bele, erőre kapott a sas, lábra állott, szárnyát megcsattogtatta, hogy csak úgy zúgott belé a levegő.
– No, te legény – mondotta a sas-, jótétel helyébe jót várj. Meggyógyítottál, kívánj akármit, megteszem.
Mondja a legény, hogy miben jár.
– Hiszen az Isten volt veled, hogy nem ütöttél agyon – mondotta a sas –, mert úgy tudd meg, és a napkirály madara vagyok, most is miatta esett a szerencsétlenségem. Megparancsolta, hogy raboljam el, a felhőkirály leányát, de rajtakapott a felhőkirály, mikor éppen megragadtam a leányát, s úgy lecsapott az országából, hogy lábam, szárnyam, eltörött. De visszamegyek másodszor is, mert addig a gazdám szeme elé nem kerülhetek, míg a felhőkirály lányát el nem raboltam. Hát csak gyere vele, ülj a hátamra, elviszlek Felhőországba; mikor odaérünk, aranyos kígyóvá változtatlak téged, s éppen amellett a fa mellett doblak le, ahol a királykisasszony szokott üldögélni; ő majd bizonyosan utánad szalad, én meg előröppenek, a búvóhelyemről, fölkapom őt, fölkaplak téged is, s meg sem állunk a napkirály országáig.
Úgy is tettek, ahogy a sas mondotta. Ráül a legény, a sas felemelkedik, elrepül nagy szárnycsattogtatással, s egy szempillantás alatt megérkeznek Felhőországba, ott is a felhőkirály kertjébe.
Hát a királykisasszony csakugyan ott ült egy rengeteg nagy fa alatt. Visszafordul a sas, rálehel a legényre, s az abban a pillanatban aranyos kígyóvá változik, aztán lesiklik a sas hátáról, be a felhőkirály kertjébe, s gyorsan elkereng a fa előtt.
Meglátja a királykisasszony, elsikoltja magát nagy örömében, szalad a kígyó után, hogy megfogja, s mikor éppen a kert végéhez, a kerítés aljából előugrott a sas, felkapta a királykisasszonyt, fel az aranyos kígyót, s repült mint a szél, még annál is sebesebben, a napkirály országába. Mire odaért, az aranyos kígyóból ismét legény lett, s mikor meglátta a napkirály országát, a szeme szája tátva maradt a nagy csudálkozástól. Színarany palotában lakott a napkirály, gyémánt volt minden ablaka, fák, füvek s minden, amit látott, arany s gyémánt vala. De bezzeg nem búsult a királykisasszony sem, mikor meglátta, hogy milyen szép országba hozta a sas. Hát, még amikor meglátta a napkirályt.
Na, fölvezeti a napkirály a királykisasszonyt a palotába, s ment utána a sas is s azzal a legény.
Mondotta a sas:
– Felséges királyom, én elhozám neked a felhőkirály leányát, hanem e nélkül a félszemű legény nélkül nem lettem volna képes. Ez a legény azért jött, hogy adj neki, egy ágat a nap fájáról.
Hogyne adnék – mondotta a király.
Kimennek a kertbe, ott a nap fájáról letör egy ágat a legény. De még olyat sose látott a világon való életében: arany volt a levele, gyémánt a virága. Azt mondotta a sas:
– No, legény, vigyed az ágat. Tudd meg, hogy ezzel csak meg kell legyinteni a halottat, s egyszeribe feltámad.
Elbúcsúzik a legény a sastól, megy haza nagy örömmel, viszi a királynak az ágat, s mondja, hogy milyen csudaereje van annak.
– Hej Istenem – örvendezett a király –, most már tudom, miért hagyta meg a halálos ágyán a feleségem, hogy a nap fájáról ágat hozassak!
Mindjárt mentek a temetőbe, kiásták a királyné koporsóját, s ím, csakugyan, amint szelíden meglegyintették az arcát az ággal, felnyitotta a szemét, elvenné vált: hétszerte szebb volt, mint annak előtte. De bezzeg volt öröm. Még aznap megtartották a lakodalmat: a királykisasszony felesége lett a félszemű legénynek, s ma is élnek, hogyha meg nem haltak.

Videó ajánló

Olvasson tovább