Napközben - "Segítség, otthon vagyunk" - Csóka Judit mesél - Királylány lángpalotában

Az április 10-i adás tartalmából.
 

Hallgassa meg!

A Kossuth Rádió „Segítség, otthon vagyunk” c. rovata minden nap szakértők bevonásával próbál mentális segítséget nyújtani a családoknak a járvány miatti rendkívüli időszak átvészelésében.
A rovat szombaton és vasárnap a Déli Krónika végén, hétköznapokon a Napközben adásában 10:15-kor hallható.
03.21-03.27-ig Dr. Bagdy Emőke professzor asszony, 03.28-04.03-ig Mihalec Gábor párterapeuta tanácsait hallgathatták meg minden nap.

04.04-04.10-ig minden nap Csóka Judit klinikai szakpszichológus beszél arról, hogyan látják a gyerekek a veszélyhelyzetet, és hogy élik meg a mindennapokat a karantén idején. Csóka Judit meséket is ajnál minden napra arról, honnan meríthetünk erőforrásokat a megküzdéshez, a gyógyuláshoz és a reményhez. A meséket elolvashatják a Kossuth Rádió facebook oldalán, a Vendég a háznál facebook oldalán és a Napközben felületein.

Királylány lángpalotában
erdélyi szász népmese Fordította: Üveges Ferenc

Volt egyszer egy szegény ember, annak annyi gyermeke volt, mint a rosta lyuka, és a falujának minden lakosát meghívta már komának. Mikor tehát megint kisfia született, kiült az országútra, hogy az első arra jövőt megkérje, legyen a komája.
Akkor egy szürke kabátos öregember jött arra az úton, azt kérte meg, s az öreg szívesen el is fogadta a meghívást, elment vele, és segített megkeresztelni a fiúcskát.
Ez az öregember egy borjas tehenet ajándékozott a szegény embernek; az a borjú ugyanazon a napon jött világra, amelyiken a fiú született, és a homlokán elöl egy aranyos csillag volt. Azt mondta az öregember, hogy ez a borjú legyen a kisfiúé.
Mikor a fiúcska felcseperedett, minden nap kiment az időközben hatalmas bikává fejlődött állattal a legelőre. A bika beszélni is tudott, és mikor felértek a hegytetőre, így szólt a fiúhoz:
– Te csak maradj itt, és aludj egyet. Közben én majd keresek magamnak legelőt.
Amint a fiút elnyomta az álom, a bika villámnál is sebesebben felvágtatott a nagy égi legelőre, ahol arany csillagvirágokat evett. Naplementekor visszasietett, felkeltette a fiút, és aztán együtt hazamentek. Így történt ez minden nap, míg csak a fiú húsz éves nem lett.
Akkor egy napon így szólt hozzá a bika:
– Most ülj föl a két szarvam közé, és én, elviszlek a királyhoz. Akkor aztán kívánd azt tőle, hogy adjon neked egy hét sing hosszú kardot, és mondd, hogy ki akarod szabadítani a lányát.
Hamarosan megérkeztek a királyi várhoz. A fiú leszállt a bika hátáról, a király elé járult, és elmondta, miért jött.
A király szívesen átadta a kért kardot a pásztorfiúnak, de nem igen reménykedett abban, hogy a leányát viszont lássa, mert már sok bátor ifjú próbálokozott a kiszabadításával, de hiába.
Ugyanis egy tizenkét fejű sárkány rabolta el a leányt, és ez a sárkány nagyon – nagyon messze lakott, ahova senki sem tudott eljutni. Az odavezető úton először is, egy áthághatatlan óriás hegység terült el, másodszor egy széles, viharos tenger állta útját az oda igyekvőknek, harmadszor pedig: a sárkány egy lángpalotában lakott. Még hogyha sikerül is valakinek átjutnia a hegységen és a tengeren, akkor sem tudott volna áthatolni a hatalmas lángokon, és ha mégis valami csoda folytán átjutott volna a tűzön, akkor a sárkány végzett volna vele.
Ahogy a fiú megkapta a kardot, felült a bikája szarvai közé, és egyetlen pillanat alatt a hatalmas hegyláncnál temettek.
– Na, itt aztán nyugodtan visszafordulhatunk – mondta a fiú a bikának, hiszen lehetetlennek tartotta, hogy átjuthassanak ezen az akadályon.
A bika azonban azt felelte:
– Várj csak egy pillanatig! – és azzal letette a fiút a földre.
Alighogy ez megtörtént, nekiiramodott, és hatalmas szarvaival az egész hegyláncot félretolta, így azután tovább tudtak menni.
Akkor a bika újra a szarvai közé ültette a fiút, és hipp-hopp, ott termettek a tenger partján.
– Na, most aztán vissza is fordulhatunk! – mondta a fiú. – Hiszen ezen a viharos tengeren senki emberfia át nem tud kelni!
– Várj csak egy pillanatig – felelte a bika -, és kapaszkodjál meg jól a szarvamban.
Azzal lehajolt a víz színéhez, és elkezdett inni. Felitta az egész tengert úgy, hogy száraz lábbal átkelhettek rajta, mint valami legelőn. Nem sokára meg is érkeztek a lángpalotához.
De már itt messziről olyan hőség áradt feléjük, hogy a fiú nem bírta kiállni.
– Állj meg! – kiáltotta oda bikának. – Ne menj tovább, mert mind a ketten elégünk!
A bika azonban egészen közel futott a lángokhoz, és egyszerre csak az egész tengervizet, amelyet előzőleg felhörpintett, a lángokra zúdította úgy, hogy azok nyomban kialudtak, és ezáltal olyan áthatolhatatlan füst keletkezett, hogy az egész égboltot elborították a füstfelhők.
Egyszer csak aztán dühtől tajtékozva kirohant a szörnyű füstből a tizenkétfejű sárkány.
– Na, most aztán rajtad a sor – szólt a fiúhoz a bika. – Jól vigyázz, hogy a szörnyetegnek mind a tizenkét fejét egyetlen csapással levágjad!
A fiú összeszedte minden erejét, két kezébe fogta a hatalmas kardot, és olyan hirtelen vágással találta el a hatalmas szörnyeteget, hogy valamennyi feje egyszerre lehullott. De a sárkány törzse még mindig ott vonaglott, úgy, hogy a föld is rengett belé.
A bika azonban fölkapta a szarvára a sárkány törzsét, és úgy felhajította a felhők közé, hogy nyoma sem látszott többé. Aztán így szólt a fiúhoz:
– Én elvégeztem a feladatomat. Most eredj be a palotába. Ott megtalálod a királyleányt, vezesd őt vissza az apjához!
Ezzel elfutott az égi legelőre, és a fiú soha többé nem látta.
A fiú pedig megtalálta benn a kastélyban a királyleányt, aki végtelenül boldog volt, hogy megszabadult az undok sárkánytól. Hazamentek a lány édesapjához, megülték a lakodalmat, s nagy volt az öröm az egész birodalomban.

Olvasson tovább