A tárgyak, a közösségek története

Darvas István főrabbi és Toronyi Zsuzsa, a Zsidó Múzeum vezetője a hetiszakaszról, valamint annak kapcsán arról is beszélt, hogy mit is jelent az, hogy a tárgyaknak méltósága van.
 

00:00

/

Hallgassa meg!

Mi is az aktuális hetiszakasz?
Darvas István: Vájisláh, aminek az elején egy meglehetősen aggódó Jákobbal találkozunk. Érthető is az aggodalma, hiszen több évtized után kell találkoznia a testvérével, akivel nem a legnagyobb szeretetben vált el. A Tóra szerint Ézsau egy olyan gondolatot fogalmazott meg a szívében, hogy az első adandó alkalommal megöli majd Jákobot, erről a gondolatról Jákob is tudomással bírt. Azonban eltelt több évtized, Jákob családos, vagyonos ember, de tisztában van azzal, hogy a testvérével, Ézsauval való találkozás fontos, izgalmas lesz.

Mit tehetett Jákob?
D. I.: A kommentár szerint háromféle módon készült Jákob erre a találkozóra. Az első, melyet az a doron, az ajándék kifejezéssel lehet leírni. Azaz, hogy már előre is biztosítsa testvérét a jó szándékáról, ajándékokat küldött a számára. Ugyanakkor, miután ő egy jó zsidó ember volt, nem feledkezett meg az imának, amit tfilának hívunk a lehetőségéről, így ez a második mód. Azok mellett, hogy mindent megtett, amit lehetett, az ajándékokkal a szó fizikai értelmében, az imával, a szó spirituális értelmében, de mivel Jákob egy gondolkodó ember is volt, ezért felkészült arra is, hogy ezek nem lesznek elegendőek a helyzet kezelésére. Ezért – eltérően a mai normáktól – megadta azt a tiszteletet a testvérének, az egykori ellenfelének, hogy ha kell megütközniük, akkor azt a testvére akarja, nem pedig egy vélt-valós kulturális fölényből akarja megmutatni, hogy az ő világlátása rákényszeríthető a másikra. Ezért előfordulhatott, hogy elkövetkezik a háború ideje, és ez volt a harmadik mód.

Igen, de ez valami egészen furcsa kapcsolatban létezik akár a Zsidó Múzeumban is, ha jól tudom.
Toronyi Zsuzsa: Valóban egy háborús ajándék, egy bekeretezett levél az, amiről most érdemes beszélni. A levelet az 1940-es évek elején munkaszolgálatot teljesítő század tagjai írták, a 203/4. műszaki század tagjai, akik a Keleti-Kárpátokban teljesítettek munkaszolgálatot. Azt tudjuk, hogy embertelen körülmények között, fegyvertelenül voltak munkaszolgálatban az emberek, ez egy mozgó vesztőhely volt. Ennek az említett munkaszolgálatos századnak a tagjai is tisztában voltak ezzel, ezért azt csinálták, hogy leírták névsor szerint a nevüket, ahogy azt is, hogy mit csinálnak, majd ezt a dokumentumot, azért, hogy a nevük fennmaradjon, elküldték a Zsidó Múzeumnak. Ennek a dokumentumnak az egyik tragikuma abban áll, hogy ez nem egy szép tárgy, akár a többi itt kiállítotthoz hasonlítva, de hasonlóan a többi egyébként díszes tárgyunkhoz, ez is ajándék. Azt tudni kell, hogy a Zsidó Múzeumban fellelhető tárgyak, az alapítás, 1910 óta ajándékozás útján került hozzánk. Családok, hitközségek, emberek voltak az ajándékozók, azért, hogy az ezekben a tárgyakban rejtőző történetek emlékezete megmaradjon. A bekeretezett levél is így kapcsolódik a csillogó többi tárgyhoz, hiszen ez is valakiknek az emlékét kívánja megőrizni. Ez a dokumentum is kapott egy leltári számot, akár egy csillogó Tóra dísz, de ennek megértéséhez egy kicsivel több érzékenység is kell. Minden múzeumnak, így a Zsidó Múzeumnak is az egyik feladata az, hogy ne tegyen különbséget tárgy és tárgy között a csillogás, az esztétikai kinézet alapján. Nekünk kötelességünk emlékezni ennek a munkaszolgálatos századnak a tagjaira, ugyanúgy, mint báró Hatvany Deutsch Józsefre, aki egy gyönyörű Tóra függönyt ajándékozott a múzeumnak.

Említette, hogy elküldték a munkaszolgálatosok ez a levelet, de az útja az milyen lehetett ennek a dokumentumnak?
T. Zs.: A levél nem csak a neveket tartalmazza, hanem annak az okát is, hogy miért ajánlották ezt fel a múzeumnak. Az 1940-es évek elején a Zsidó Múzeum már egy olyan fontos emlékezetőrző intézmény volt a közösség szemében, hogy az emberek tudták, ahhoz, hogy az emlékük fennmaradjon, ahhoz az kell, hogy a tárgyak, az emlékek egy múzeumi gyűjteménybe kerüljenek.

Egyébként ez a bekeretezett levél látható is a Zsidó Múzeumban?
T. Zs.: Még egyelőre egy hagyományos múzeum a mienk, azaz a csillogó tárgyak és a dicsőséges múlt emlékei vannak kiállítva elsősorban, de nekünk ara is törekednünk kell, hogy megmutassuk, milyen sokféle a tárgyanyagunk, a zsidó múlt nem csak ezüstből van, annak vannak szomorúbb lapjai is. Ahogy azoknak a tárgyaknak a bemutatása is fontos, amit egy kisebb közösség készített, akár díszítő szándékkel, mint a nagyobbaké, amelyek akár meg is fizethettek egy jelesebb művészt. Nekem meggyőződésem, hogy egy sokkal teljesebb képet kell majd mutatnunk a jövőben, nem szabad csak a dicsőséges múltra gondolnunk, hanem arra is gondolni kell, az a zsidó élettapasztalat, amin eleink átmentek, az valamilyen módon reprezentálva legyen az állandó kiállításunkban. Ezeket, ahogy ezt a levelet is, még egy kicsit tisztítani, restaurálni kell, majd a reményeink szerint a következő nyári szezonban megnyithatunk egy olyan új kiállítást, amiben ezek a tárgyak már megjelennek.

A múzeum akkor még rejteget ilyen különlegességeket?
T. Zs: A padláson rengeteg érdekesség van még, most igyekszünk felmérni, mi az, ami megvan. Szerencsére, a XX. század első harmadából származó adományozói információink megvannak.

Ez mit jelent?
T. Zs.: Tudjuk, hogy mit kell keresni, tudjuk, ha egy jelöletlen tárgyra bukkanunk, akkor az melyik lehet azok közül, amit valaha megkapott a múzeum, de akkor úgy érezték, nem aktuális az akkori kiállításhoz. Szembe kell néznünk azzal, az a múlt, amit átéltek eleink, az nem pontosan az a múlt, amit most láthatunk a zsidó múzeumban.

Az adományozói listához kapcsolódva, ez azért ugyanolyan fontos, mint maga az ajándékozott tárgy, hiszen ez is a múlt része. Azonban volt olyan időszak, amikor ezek a listák eltűntek, hiszen volt egy olyan akarat, hogy a zsidó múltat eltöröljék. Ez 1944-ben megtörtént, de később is volt ilyen?
T. Zs.: A Kádár korszakban is volt ilyen törekvés. 1964-ben leltározták újra a múzeum állományát, ezek során azokat az információkat, amelyek egy tárgyhoz tartoztak, azaz azt, hogy ki, mikor, miért, honnan adományozott, tulajdonképpen eltörölte az akkori leltár.

Ez mit jelent?
T. Zs.: Egyfelől azt, hogy nincs meg az adott tárgyról az információnk, másrészt pedig a két nagyon fontos tárgycsoportot mos össze. Egyik ezek közül az, amikor valaki szándékkal ajándékoz a múzeumnak egy dokumentumot a történelmünk dicsőséges, vagy tragikus korszakából, a másik az, amelyet a múzeum a tárgymegmentő kísérletek során gyűjtött be. Ezeket mosta össze ez a leltár.

Mi is a tárgymegmentés?
T. Zs.: Voltak már olyan közösségek, amelyek pusztulóban voltak, ahonnan elköltöztek a zsidók, hiszen a nagyvárosokba, a fővárosba költöztek, megmaradtak zsinagógák, bennük jelentős tárgyi és iratemlékekkel. Ezeket a múzeum már a harmincas évektől kezdve gyűjtötte, a háború után is voltak különböző feltáró körutak. Scheiber professzor tanítványai, a levéltárat megalapító Landeszmann főrabbi is folytattak ilyeneket, de mi is teszünk most is kísérleteket Nemrég jártuk körül az országot, megmenteni a megmenthetőt. Azt gondolom, hogy a megmentett és az adományozott tárgyak között óriási különbség van, hiszen a múzeumba való érkezésének a szándéka is más. Nekünk ezzel kapcsolatban az a feladatunk, hogy megadjuk az információkat a tárgyak mellé, legyen információnk arról, hogy ezek miként érkeztek a múzeumba, milyen szándékkal, kitől, mikor. Ezzel adjuk vissza a tárgyak méltóságát. Már azért is, mert ezek mögött olyan történetek rejlenek, amelyeket egy valódi múzeumnak fel kell tárni, be kell mutatni.

Köszönöm a beszélgetést.
Breuer Péter

Az interjú a 2019. december 13-i Halljad Izrael! adásában elhangzott beszélgetés szerkesztett változata.

Olvasson tovább