A CSODA MESELÁDIKA MESÉJE
Ó, na végre levegőzhetek egy kicsit! István bácsi elment Vakkanccsal, azzal a kerge kutyájával sétálni egyet, Terka néni pedig kint van a kertben, gyomlálgat és ültetget. Jól teszi! Nincs is csodálatosabb egy virágokkal teli kertnél!
Múltkor véletlenül meghallottam, hogy István bácsi elárult nektek pár dolgot arról, hogy hogyan is kerültem hozzá. Szeretek azokra a régmúlt csodás napokra gondolni! Igazán emlékezetes pillanat volt az érkezésem! A vonatozás. Aztán meg Mici néni macskás házikója. Ó, a drága jó Mici néni! Egyáltalán, hallottatok már Mici néniről? Nem?
Akkor eljött az én mesém ideje…
Jól emlékszem arra a napra, amikor sok évvel ezelőtt a Füstöcske Expressz erre a vidékre hozott. Remek kis meglepetés voltam, az már egyszer biztos! Hiszen szép is vagyok, beszélni is tudok, és ontom magamból a szebbnél szebb meséket is. Mondjuk ki: maga vagyok a mesés főnyeremény!
Ahonnan én jövök- kisasszonyok és úrfiak – az egy titkokkal teli hely! Magas üveghegyek ölelésében találhattok rá az én otthonomra. Ó, én drága szülőföldem: Tüneményfalva! Ahhoz, hogy ezt a helyet jól el tudjátok képzelni, el kell, hogy mondjak nektek egy bizalmas dolgot a lakóiról: Tüneményfalván mindenki meseíró! De nem csak olyan tessék-lássék módon az! Az ottani művészek nem papírra vetik a meséjüket, hanem hangosan elbeszélik azokat. Aztán a mesék hangfelhőkké alakulnak és különböző színű meseládikákba költöznek. Egy csoda ládikába három-négy felhőnyi mese fér, egy felhőben pedig ezernyi mese lebeg. A teli meseládikákat aztán táncoló hegyi-kecskék hátára teszik, akik pedig eljuttatják őket azokhoz az emberekhez, akik a legkedvesebbek és legmeseszeretőbbek ezen a világon. Így érkeztem meg én is István bácsihoz, aki akkor még nem ismerte fel, hogy ő nemcsak egy hétköznapi postás, hanem ő A MESEPOSTÁS!
István bácsi… Mit bácsi? Akkoriban még csak Istvánka volt, és buzgón vitt engem a megadott címre, Mici néni házához. De egy valamit senki sem tudott Mici néniről a városban. Gyere csak közelebb, nem akarom, hogy bárki meghallja! Ebben a városkában senki sem sejtette, hogy Micike is Tüneményfalváról származik, és foglalkozását tekintve meseíró. Mici néni egy ideje figyelte István bácsit. Hónapról hónapra nagyobb volt benne a bizonyosság, hogy István bácsinak kapnia kell egy csoda meseládikát, mert olyan tiszta szívű és meselelkű. Meg is rendelt engem neki, de mivel tudta jól, hogy ha nem ő adja neki át a ládikát személyesen, akkor még az is kitelik ebből a végtelenül szerény postásból, hogy visszaküldi a csomagot a feladónak.
Az én életemben viszont a legnehezebbje még csak most következett! Éveket töltöttem el – ÉN, a legcsodálatosabb és legmesésebb meseládika – István bácsi szobájának egyik elhagyott zugában! Nem is törődött velem! Ki se bontott! Azt hitte, hogy Mici néni csak a bolondját járatta vele, amikor nem akarta elfogadni tőle a csomagot. Nagyon nehéz évek következtek. Sokat bánkódtam. Mérgelődtem. Aztán beletörődtem a sorsomba. Tudjátok, engem Tüneményfalván a legnagyobb szeretettel készítettek. Mindenki, aki csak rám nézett, elismerően bólogatott: Micsoda műremek! – mondogatták tátott szájjal. Akik voltak olyan szerencsések és a fedelemet is felnyithatták, azok pedig nem tudtak betelni a vörös bársony párnácskáim simizésével. Ehhez képest évekig gubbasztani a postás lak sarkában, hát képzelhetitek, hogyan éreztem magam.
De amikor már azt hittem, hogy minden veszve, és én már csak saját magamnak mesélhetek, egyszer csak ott volt ő! Ő! A kis Oszkár, István bácsi apró fiacskája, aki egy szempillantás alatt visszaadta az életkedvemet. Oszkárka volt az, aki kicsomagolt, leporolt és megszólított. István bácsi pedig rádöbbent, hogy ki is vagyok én valójában. Aztán meg arra is rádöbbent, hogy ki is Ő valójában. Ő egy igazi mesepostás! Majd, ha jobban megismeritek őt, ti is elámultok!
De most legyen elég annyi, hogy itt az élet István bácsinál igazán mesés és örülök annak, hogy végre neked is megmutathatom, hogy milyen csodálatos meséket hordozok a ládikaszívemben.
