Ha lemaradtál volna a Mesepostás meséjéről, kattints!
A MESEPOSTÁS MESÉJE
Van egy történet, amit már nagyon régen el akartam mesélni nektek. Hogy te még nem ismersz? Akkor engedd meg, hogy neked külön is bemutatkozzam: István bácsi vagyok, a mesepostás. Nekem mindenem a szakmám! Egész életemben szorgalmasan kézbesítettem a leveleket, a csomagokat, mindenféle színes küldeményeket. Mivel rengeteg emberrel találkoztam munkám során, jól ismertem a városkámban élő embereket. Tudtam, milyen örömök elé néznek, vagy, hogy mekkora nehézségekkel küzdenek. Mindenkihez volt egy-két jó szavam, és ha kikérték a tanácsomat is, igyekeztem bölcs tanácsokat adni.
A jó történeteket, az izgalmas meséket mindig is rajongásig szerettem! Ezt a szeretetet a gyermekeimre is ráragasztottam, így ők sem maradtak esténként soha mese nélkül. Azonban nálunk ezeknek a mesés estéknek volt egy olyan szereplője, amiről a családomon kívül senki sem tudott. Tudtok titkot tartani? Csak bólints egyet, ha igen! Ugyanis birtokomba került réges-régen egy MESELÁDA, ami csak úgy ontja magából a szebbnél szebb meséket. Bár engem mindenki olyan embernek ismer, aki két lábbal áll a földön és nem hisz a csodákban, az igazság azonban az, hogy jó okom van arra, hogy igenis higgyek bennük. A legnagyobb csoda az életemben éppen azon a napon történt meg velem, amikor semmi meglepőre nem számítottam. Éppen századik napja voltam szolgálatban postásként. Eszembe sem jutott, hogy a számok között akadhat olyan is, amelyik varázserővel bír. Kimentem reggel a vonatállomására, és ott átvettem a Füstöcske Expresszről leadott leveleket és csomagokat. A hideg, novemberi szél nem segítette a munkámat, de ahogy csak tudtam, ügyesen beletettem a biciklim kosarába a csomagokat, táskámba pedig a leveleket. Már a pályaudvaron feltűnt az egyik csomag különös külseje. Szinte szikrázott a papír, amelybe becsomagolták. Ahogy jobban megnéztem, észrevettem, hogy cikornyás kézírással ez volt ráírva: „CSAKIS MICI NÉNI KEZÉBE! SÜRGŐS, TÖRÉKENY, PÓTOLHATATLAN!” Elhatároztam, hogy ennek a csomagnak a kikézbesítését hagyom a munkám legvégére, mert MICI néni háza a csónakázó tó mellett volt, és az kicsit messzebb esett a várostól. Mire a munkanapom végén megnyomtam MICI néni házikójának csengőjét, már egészen besötétedett. A csengésre csak a mogorva macska komornyik dugta ki az orrát, és mikor végignézett rajtam, közölte, hogy mára nem vártak vendégeket. Erre már én is elvesztettem a józan eszemet és a türelmemet is. Gyorsan felkiabáltam MICI néninek az emeletre, hogy azonnal jöjjön le, mert csomagja érkezett.
Pár pillanat sem telt bele, az ajtó újra nyikordult egyet, és ott állt személyesen MICI néni kedvenc narancsszínű macskája társaságában. Megörülve annak, hogy végre ezt a csomagot is kikézbesíthetem, már szedtem is elő az átvételi bizonylatot, amit Micike néninek ugye alá kellett volna írnia. Csakhogy a néni ahelyett, hogy átvette volna az amúgy nagyon csinos kis küldeményt, erősen a szemembe nézett, és titokzatos hanglejtéssel csak ennyit mondott:
– A csomag az Öné, kedves István! Hát nem mondta meg Magának ez a kis kotnyeles csomagocska idefele? S jó lenne, ha Ön meg ezentúl a nevéhez illesztené azt is, hogy MESEPOSTÁS. István, a mesepostás!
További szép estét!
Ekkor ismét becsapódott a kapu az orrom előtt. Komolyan nem értettem semmit az egészből. De miért nem írta alá MICI néni a papírt? Miért nem vette át a csomagot tőlem? És mi ez a badarság ezzel a mesepostás névvel?
Aznap este dühösen érkeztem haza. Igen hálátlannak tartottam az idős hölgyet, aki meg sem köszönte, hogy ilyen nagy kitérőt tettem a flancos csomagjáért, amit aztán igencsak udvariatlanul át sem vett! Még hogy ez a csomag az enyém lenne? De hát egy gyerek is láthatja, hogy ez a csicsás valami csakis MICI nénié lehet! Hiszen nekem nem voltak soha olyan előkelő barátaim, mint neki! Mérgemben aztán bedobtam a csomagot a szobám egyik sötét sarkának abba a szegletébe, ahol csak néhány pók élt, de azok is igen szerény körülmények között. Teltek az évek. Néha hallottam fura hangokat abból a sarokból, de nem tulajdonítottam nekik nagy jelentőséget. Megnősültem és megszületett az első gyermekem, Oszkárka. Aki ismeri a kisgyermekek természetét, tudhatja jól, hogy a csöppségeknek rengeteg mozgásra van szükségük. Így volt a kis Oszkár esetében is. Imádott mászkálni erre-arra a szobában! Na és mi volt a kedvenc foglalatossága? Bizony-bizony! Felfedezni ennek a szerény postás hajléknak legeldugottabb zugait. Egyik nap aztán, amikor feleségem éppen az ünnepi egyenruhámat vasalgatta, arra lett figyelmes, hogy a fiúnk kedélyesen gagyarászik valakivel a sarokban. Kiderült, hogy a rég elfeledett csomagban egy MESELÁDA lapult, amely évekig hiába várta, hogy kicsomagoljam. Amit én nem cselekedtem meg annyi év alatt, azt Oszkárka egy pillanat alatt megtette: letépte a ládikáról a csomagolást, majd boldogan beszélt hozzá. Teljesen elképedtem ettől a csodás szerkezettől! Nagyon sajnáltam, hogy addig nem jöttem rá, hogy milyen varázslatos dolog van a birtokomban! A MESELÁDA attól a naptól kezdve minden egyes nap mesélt néhány szép mesét a kis Oszkárnak. Majd a második gyermekemnek, Lenkének is. Sem én, sem a feleségem pontosan nem értette, hogy hogyan működik a MESELÁDA, azt viszont nagyon boldogan vettük tudomásul, hogy pont olyan témájú meséket választ esténként a gyerekeimnek, melyek amúgy is foglalkoztatták őket.
Teltek-múltak az évek. Nyugdíjba vonultam. Hogy hasznosan töltsem a napjaimat, egy picit még besegítettem az új postás fiúnak. Például megpróbáltam kideríteni azoknak az embereknek a címét, akiknek azért nem sikerült kikézbesíteni a levelüket, mert már elköltöztek a városból. Egyik nap aztán kaptam egy levelet egy Laci nevű kisfiútól, aki arra kért, hogy segítsek megtalálni az alvókáját. Bevallom, nagyon sajnáltam a fiút, így minden követ megmozgattam, hogy az alvókája megkerüljön. Sikerült is előkerítenem, egy játszótéren hagyta el. Mikor Laci visszakapta a kis plüss sárkányát, elhíresztelte a városban, hogy mesebeli erővel bírok! István bácsi, a mesepostás! István bácsi, a mesepostás! Ezt mondogatta mindenkinek. Onnantól kezdve özönlöttek a levelek hozzám. Valaki rajzolt nekem egy szép rajzot, valaki verset írt, valaki pedig arról írt, hogy szeretne hallani egy szép mesét, csak nem tudja, hogy melyik szól a tengerről meg a hajóskapitányról, és jó lenne, ha én ajánlanék neki egyet! Gyűltek a levelek, születtek a jó és bölcs válaszok, és közben a MESELÁDIKA egy-egy igazán jó mesét választott a gyerekeknek. Talán neked is fog hamarosan választani egyet. Szeretnéd?
