Tíz éves is alig voltam, mikor már pontosan tudtam, hogy mi szeretnék lenni, ha nagy leszek.
Az, hogy, miként maradtam életben tíz éves koromig, az rejtély, mivel borzasztó válogatós voltam. Előfordult, hogy ételre rá se néztem, csupán pár bögre édes kakaót ittam. Az ízére is emlékszem, illetve arra, hogy nem voltam hajlandó húst enni!
Aztán nagyot fordult a világ velem: elkezdett érdekelni az evés és a finomabbnál finomabb ételek. Később a gasztroműsorok – már amennyi akkortájt elérhető volt a tévében – végül a főzés is utolért.
Harminc év távlatából elmondhatom, hogy pontosan olyan világot élek meg mind a mai napig, amelyről csak álmodni mertem. Hófehér séfkabát, elegáns éttermi környezet, precizitás, összeszedett konyhai munka és a vele járó hierarchia. Michelin-csillag egyszer, majd másodszorra is. Versenyek! 2016-ban európai siker, majd kis híján világsiker. Pályámon végigkísért néhány remek szakember, barát, majdnem feleség, akiknek sokat köszönhetek. Mostanra már elértem a teljes szakmai függetlenséget, megvalósult az álmom, saját éttermem van, mindez közösen sikerült.
Az évek során fegyelmezetten próbáltam előrébb és előrébb jutni, sosem hajhásztam a sikert, nem akartam minden áron reflektorfénybe kerülni, ám egy séf nem bujkálhat örökké a konyhában. Mire térül, fordul a gyerek, álmait kergeti, hirtelen részese a gasztroműsoroknak, melyhez hasonlót se látott anno szájtátva a televízióban!
Szerencsés gyerekből szerencsés felnőtt lettem.