Kossuth Rádió

Napközben - "Segítség, otthon vagyunk" - Csóka Judit mesél - Nagyorrú királyfi, Járom; Jakabak c. mesekönyv kamaszoknak

Az április 6-i adás tartalmából.
 

A Kossuth Rádió “Segítség, otthon vagyunk” c. rovata minden nap szakértők bevonásával próbál mentális segítséget nyújtani a családoknak a járvány miatti rendkívüli időszak átvészelésében.
A rovat szombaton és vasárnap a Déli Krónika végén, hétköznapokon a Napközben adásában 10:15-kor hallható.
03.21-03.27-ig Dr. Bagdy Emőke professzor asszony, 03.28-04.03-ig Mihalec Gábor párterapeuta tanácsait hallgathatták meg minden nap.

04.04-04.10-ig minden nap Csóka Judit klinikai szakpszichológus beszél arról, hogyan látják a gyerekek a veszélyhelyzetet, és hogy élik meg a mindennapokat a karantén idején. Csóka Judit meséket is ajnál minden napra arról, honnan meríthetünk erőforrásokat a megküzdéshez, a gyógyuláshoz és a reményhez. A meséket elolvashatják a Kossuth Rádió facebook oldalán, a Vendég a háznál facebook oldalán és a Napközben felületein.

A nagy orrú királyfi

Egyszer volt egy király, aki nagyon megszeretett, egy szépséges királyleányt, de feleségül el nem nyerhette, mert gonosz varázslat tartotta fogva a szerencsétlen lány elméjét. Elküldött hát a király egy jóságos tündérhez, aki már többször segítette bajában, és megkérdezte, mitévő legyen, hogy felszabadítsa kedvesét, a varázslat alól.
A tündér azt felelte:
– Ott leselkedik a királyleány körül egy fekete macska; aki ügyesen rá tud lépni a farkára, az felszabadítja a királyleányt, s annak lesz a felesége.
A király nem tartotta ezt olyan nehéz feladatnak; azt gondolta magában, nemcsak reá hág, hanem szét is tapossa inkább, csak hogy megmenthesse a kedvesét.
Elhihetitek, hogy nem is késett. Csakhamar látogatást tett a királyleánynál, s a macska amit szokta görbe háttal valóban mindig ott járt előtte.
A király bizony jó nagyokat lépdegélt, s nem egyszer hitte már, hogy erősen rálép a macska farkára; de olyan gyorsan forgolódott a gonosz, hogy bizony, mindig csak a puszta földet nyomta. Nyolc napig tartott ez a bosszantó mulatsága, s már a király azt gondolta, hogy igazi kéneső van abban a macska farkában, azért nincs soha nyugta. De végre mégis meglepte egyszer, amint macska elszunnyadott, és a farka hosszan elterült a padozaton. A király nem késett egy pillanatig sem, s rálépett olyan erősen amint csak bírta.
Iszonyatos nyávogással felugrott a macska, s egyszerre óriás emberré változva, dörgő hangon, és haragos arccal így szólt a királyhoz:
– Tied a királyleány; megtörted a varázslatomat, de nem kerülöd el a bosszúmat. Fiad születik majd: az ne legyen boldog soha, míg meg nem tudja, hogy nagyon is hosszú az orra. De te, nehogy el merjed mondani valakinek, amit most hallottál: különben elpusztulsz, hogy híred-hamvad se lesz.
A király megrémült ugyan egy kissé a szörnyű varázslótól, de végre még sem állhatta meg, hogy el ne nevesse magát. „Ha a fiamnak – azt gondolta magában- igazán olyan hosszú lesz az orra, majd csak meglátja, vagy megérzi valahogy, hacsak szeme lesz és keze.” Sietett is, amint a varázsló eltűnt, s bement a királyleányhoz, aki most szíves örömest lett a felesége.
De nem soká tartott a boldogságuk. A jó király rövid idő múlva meghalt, s a királynénak egyedül csak a fia maradt, aki ez idő alatt megszületett. Olyan kedves kisfiú volt, kék szemű, pici rózsás ajkú. De jaj! Az orra olyan nagy és vastag volt, hogy majd a fél arcát elfödte. A királyné el is szomorodott, amint ezt a nagy orrot meglátta, de az udvarhölgyei mindenképpen vigasztalták: hogy igazán még sem olyan hosszú, amilyennek látszik; hogy tulajdonképp római orr az, s a világtörténelem tanúskodik, hogy minden nagy embernek hosszú volt az orra.
A királyné igen szerette a gyermekét, szívesen hallotta hát a vigasztalást, s amint nézegette a fiát, maga sem találta már olyan hosszúnak az orrát.
A királyfit nagy gonddal nevelték fel; s amint beszélni kezdett, mindenféle mesét mondogattak neki nagy és kis orrú emberekről, amelyekben mindig a nagy orrúak voltak a jó, és derék emberek, a kis orrúak, meg a gonoszok. Nem is tűrtek meg királyfi körül mást, mint nagy orrú népséget; s az udvari emberek, hogy a királyné kedvében járjanak, naponként többször húzogatták a gyermekeik orrát, csakhogy jó hosszúra nőjön; de hiába, olyan nagy, mint a kis királyfié, nem lett egyikük orra sem.
Amint fölserdült a királyfiú, történelmet tanult; ebben is, valahányszor jeles királyfiakról vagy szép királyleányokról volt szó, tanítói el nem mulasztották megjegyezni, hogy mindnyájuknak jó hosszú volt az orruk. Szobáját teleaggatták képekkel, azokon is mindenki nagy orrú volt. Így nőtt fel abban a hitben, hogy nincs nagyobb szépség a hosszú, s hogy szóra sem érdemes az olyan, mely a magáénál akár csak egy hüvelyknyivel is kisebb.
Majd húsz éves lett, s anyja a királyné arra gondolt, hogy ideje volna megházasítani. Elhozatta hát számára a világ minden országából a legszebb királyleányok arcképeit, hogy válasszon magának közülük feleséget. Elérkezett egy tündérszép királyleány képe is; hatalmas királynak volt az egyetlen gyermeke, s rászállott, apjának minden birodalma. De a királyfi nemigen tekintett a vagyonára, hanem leány szépséges volta hatotta meg a szívét. A tündérszép kis királyleány kedvességének nem is volt párja hetedhét országban, csakhogy bizony pici, pisze orra volt; ez a pici orr nagyon illett a kedves arcához, de mégis nagy baj volt az udvari emberek szemében, akik annyira hozzászoktak, hogy minden kis orr nevetséges. Most ugyan megjárták, mert a királyfi, kettejüket azonnal kitiltotta udvarából, mivelhogy elég meggondolatlanul tréfás megjegyzést mertek tenni a tündérszép kis királyleány pici orrára.
A többi okult a példán, s kétszer is meggondolták, mielőtt valamit szóltak volna, sőt az egyik udvari ember egyenest azt mondta a királyfinak, hogy igazi férfiú, csak akkor derék ember, ha egyúttal nagy az orra, de a női szépség más nemű! Ő ismert egy tudóst, aki görögül is értett, s az a régi könyvekben úgy találta, hogy a híres szép Kleopátra is pisze orrú volt.
A királyfi megköszönte ezt a kellemes hírt, s meg is jutalmazta érte az emberét. Követséget küldött ezután a tündérszép kis királyleány apjához, hogy kérjék meg számára leánya kezét. A hatalmas király belegyezett, s a szerencsés követség a királyleánnyal indulhatott hazafelé. A boldog királyfi alig várta, hogy megláthassa szépséges menyasszonyát; három napi útra elébe is lovagolt. De jaj! Amint fogadta, s lehajolt, hogy a kezét megcsókolja, mindenki nagy ijedelmére, mint a villám, oly gyorsan egy gonosz varázsló elkapta orra elől a tündérszép kis királyleányt, s azonnal el is tűnt vele a szemük elől.
Vigasztalan volt a királyfi; el is határozta, hogy vissza se tér székvárosába, míg fel nem találja a menyasszonyát. Visszaküldve hát kíséretét, egyes egyedül indult útjára.
Lovára szállt bánatában, és mivel úgyse tudta merre menjen, hagyta a lovát, hogy vigye, amerre tetszik.
Így jutott egy rettenetes nagy pusztaságba, ahol naphosszat egyetlen egy házra se bukkantak; ló és lovas alig győzték már a nagy éhség miatt. Végre beesteledett, s a királyfi megpillantott messziről valami fényt, ami egy barlangból látszott kivilágítani.
Arra tartottak hát, s a barlang előtt egy vénasszonyt találtak, aki legalább száz éves lehetett. A vénasszony elővette a pápaszemét, amint őket közeledni látta; de hosszú ideig se bírta kellőképpen elhelyezni, olyan kurta volt az orra.
A királyfi és a tündér – mert a vénasszony az volt – alighogy megpillantották egymást, meg nem állhatták, hogy el ne kacagják magukat, s egyszerre kiáltottak fel: „Ah milyen fura orr!”
– Az enyém nem olyan furcsa, mint a kendé – mondta a királyfi –, de, anyókám, hagyjuk most békén egymás orrát; olyanok aminők, s kérem, adjon kend most valamit ennem, annyira megéheztem, s a szegény lovamnak is.
– Szívesen kegyelmes királyfi – mondta tündér. – Bár nagyon is nevetséges az orra, mégis a legjobb barátomnak a fia kegyelmed. Szerettem az édesapját, a boldogult királyt, úgy, mint a magam testvérét. Neki bizony szép orra volt.
– Hát az enyémnek mi híja? – mondta a királyfi bosszúsan.
– Ó, híja éppen nincs – felelt a tündér. – Épp ellenkezőleg, kissé sok van belőle. De sebaj, az ember derék ember lehet, ha nagy is az orra. Mondtam, hogy édes úrapja a barátom volt; barátom volt; többször el is jött hozzám a régi időkben. Mert tudja kegyelmed, igen szép voltam én akkoriban, vagy – legalább úgy mondogatta az édesapja. El is mondhatom, hogy miről beszélgettünk, mikor utoljára láttam.
Felel a királyfi:
– Majd ha megvacsorálunk, akkor szívesen meghallgatom, jó anyámasszony, de kérem gondolja meg, hogy egész nap nem ettem semmit.
– Igaza van szegény fejének – mondta tündér. – Megfeledkeztem róla. Jöjjön be kegyelmed. S jó vacsorát adok, s míg megvacsorál, pár szóval elmondhatom a történetemet – mert magam sem igen szeretem a hosszas beszédet. A hosszú nyelv talán sokkal rosszabb a hosszú orrnál, s emlékszem, fiatal koromban mindenki dicsérte, hogy nem fecsegek sokat. Azt szokták legalábbis mondani a királyné édesanyámnak. Mert bizony bármit gondol is kegyelmed most rólam, magam is király leánya vagyok. Apámuram…
– Apjaura – vágott közbe a királyfi – bizonyosan kapott valami ennivalót, ha éhes lett!
– Ó – felel a tündér –, kegyelmed is megkapja a vacsorát rögtön. Csak annyit szerettem volna mondani…
– De én nem hallgathatok már semmire sem, míg valamit nem eszem – rivallt rá a királyfi, aki már haragudni kezdett; de meggondolta, hogy nem jó gorombáskodni, mikor valakire rászorulunk, s hozzátette: – Én ugyan szép meséit hallgatva, anyámasszony, még talán elfelejteném éhségemet is, de szegény lovam, aki nem érti a beszédet, bizony elveszhet azalatt.
A tündér jó néven vette a hízelgő szót, és azonnal előhívta a cselédjeit; aztán így szólt:
– Egy percig se várjon tovább kegyelmed; látom, hogy bármilyen iszonyatos az orra, mégis kedves és nyájas ember az úr.
„Mennykő üsse a vén banyát! Mennyi baja van az orrommal! – mondta a királyfi magában. – Azt hinné az ember, azért bosszankodik, mintha a magam orrán volna mind ami az övén hiányzik! Csak ne volnék oly éhes, elbánnék ezzel a locsogó kofával, aki még azt hiszi édeskeveset beszél! Ilyen bolond a nép, soha nem látja a saját hibáját! Onnan van bizonnyal, hogy királyleány volt, s a hízelgők csapatja elhitette vele, hogy csak ildomosan, okosan beszél, bármennyit fecsegett is.”
Azalatt a cselédek feltálalták a vacsorát, s a királyfit nagyon mulattatta a tündér beszéde, aki ezer dologról szólt, ezer dolgot kérdezett tőle, csakhogy a maga beszédében gyönyörét találja. Különösen feltűnt a azonban a királyfinak egy cselédlány, aki bármit mondott az asszonya, nem szűnt meg hangosan dicsérni a bölcsességét.
„Igazán – gondolta magában a királyfi, amíg megvacsorált –, igazán szerencse, hogy ide jöttem. Látom, milyen okosan cselekedtem, hogy sohasem ügyeltem a hízelgők szavára. Az ilyen népség szemtelenül dicsér mindent rajtunk, s még hibáinkból is erényt farag. Magamat bizony sohasem kapnak rajta; remélem eléggé ismerem a hibáimat.”
Szegény nagy orrú királyfi! Valóban hitte, amit így elgondolt, és nem is sejtette, hogy akik eddig ennyire magasztalták az orrát a háta megett, éppúgy nevettek rajta, mint ahogy azt a tündér cselédjén most látta; mert a gonosz leány bizony, amikor csak asszonya mögött tehette, el-elmosolyogta magát.
De a királyfi nem szólt semmit. A tündér pedig, amint a királyfi éhsége kicsit csillapulni látszott, így szólt hozzá:
– Kedves királyfi, kérem forduljon csak egy kissé félre, mert az orra árnyékot vet, s bizony nem látom, hogy mi van a tányéromban. Ó, köszönöm! Most beszélgessünk hát az édesapjáról. Mikor az udvarába kerültem, még kisfiú volt; de annak bizony már negyven éve, s azóta ebbe a pusztaságba kerültem. Szóljon kegyelmed, mi újság azóta a királyi udvarban! Az udvarhölgyek, még most is olyan bolondjai a mulatságnak? A magam idejében másra sem gondoltak, mint táncra, színházra, sétakocsikázásra. Hanem, kedvesem, milyen hosszú mégis a kegyelmed, orra! Nem szokhatom hozzá!
– Valóban, asszonyom – mondta a királyfi –, szeretném, ha nem emlegetné annyit az orromat. Nem tudom, mi baja lehet vele. Én nagyon meg vagyok vele elégedve, s nem kívánom, hogy rövidebb volna. Mindenki tartsa meg az orrát, amilyennek termett.
– Most haragszik kegyelmed! – mondta a tündér. – Pedig éppen nem akartam bosszantani! Sőt inkább hasznát akartam. Egyébként mivel nem segíthetek rajta, hogy az orra olyan különös, nem akarok róla szólani többé. El akarom hinni, hogy csak olyan, mint a rendes orr. Pedig igazat mondva, három rendes orr is kikerülne belőle.
A királyfi, mivel ezalatt jól lakott, már nem tűrte tovább, hogy a tündér folyvást az orrát emlegeti; felugrott hát a lovára, és gyorsan tovább vágtatott. De akárhová jutott ezentúl az útján, a nép, mintha megveszett volna, mindenütt csak az orrát emlegette. Bosszantotta a dolog, de maga még sem hitte, hogy igazán túlságos nagy volna az orra, mert egész életében folyvást csak azt hallotta, hogy milyen szép orra van.
A vén tündér, aki mindig csak a javát akarta, végre cselhez folyamodott. A tündérszép kis királyleányt, egy kristálypalotába zárta, s ezt a palotát odaállította az útba, hogy a királyfinak reá kellett bukkannia. Mennyire megörült, amint megtalálta, s rögtön hozzáfogott, hogy valami módon betörjön a palotába. De hasztalan volt minden erőlködése. Végre megelégedett, hogy csak a közelébe férhessen a királyleánynak, és szólhasson hozzá; ez, meg, hogy vigasztalja egy résen kinyújtotta csókra a kezét. De bármiképp is forgolódott szegény királyfi, ajka nem érhette a királyleány keze fejét, mindig útjában állott a hosszú orr. Most vette észre először, hogy bizony milyen hosszú, s felkiáltott:
– Igaz, meg kell engednem, mégiscsak a kelleténél hosszabb!
De ebben a pillanatban a kristálypalota ezer darabra tört, s a vén tündér lépett a királyfi elé, karján vezetve a tündérszép királyleányt, és így szólt:
– Nos, mondja kegyelmed, hogy nem a javát akartam-e? Milyen helyén volt, hogy folyton az orráról beszéltem! Még sem látta be kegyelmed rendkívüli voltát, míg belé nem akadt. Lám az önszeretet így rejtegeti testi és lelki fogyatkozásainkat. Eszünk hiába utal rájuk, addig föl nem ismerjük őket, míg érdekünknek útjába nem állnak.
A nagy orrú királyfi okult a leckén, s orra azonnal rendes orrá apadt. A tündérszép kis királyleány pedig a felesége lett, s boldogan éltek, míg meg nem haltak.

A járom
erdélyi magyar mese

Volt egyszer egy faluban egy gazdag legény, a szomszéd faluban meg egy szegény ember. Annak a szegény embernek volt egy leánygyermeke. A leány elég szép lett volna, de az anyja lusta volt, és ahelyett, hogy a lányát fésülködésre, mosakodásra szoktatta volna, ott tartotta a hamuban. Egy alkalommal a gazdag legény ott járt abban a faluban, meglátta a leányt, és elgondolta, hogy az milyen szép volna, ha felöltöznék, kimosdanék. Erősen megtetszett neki még így is, és elhatározta magában, hogy feleségül veszi. El is ment, hogy megkérje a leányt. A leány apja elég ügyes ember volt, de szegény. Földje nem volt neki, napszámba járt, a két keze munkája után tartotta a feleségét is, a leányt is.
– Kedves fiam – mondja az öreg-, neked adnám a lányomat, de nem hozzád való. Kiházasítani se tudom, ahogy kell, mert nincs módomban.
– Nem is kell semmi – így a legény -, még azt a ruhát is visszaküldöm, ami most rajta van, csak ígérjék nekem.
Nem volt mit mondjon az öreg, szépen odaígérte a lányt, s elhatározták, hogy melyik napon menjen érte a vőlegény. A vőlegény alkonyatkor ment a lányért, hogy ne ismerjék meg az arra járók. Mikor hazaértek, kitett az udvar közepébe egy nagy feredőkádat. Azt kérdi a menyecske:
– Hát ez mire való?
– Majd meglátod angyalom, mire való – mondja a fiatalember.
Szintén ott volt az udvaron, egy katlan, rajta az üst.
– Na – mondja az ifjú férj -, ezt az üstöt hordd meg vízzel a kútból.
A menyecske meghordta a vízzel az üstöt.
– Na, most- mondja az ember-, itt az ereszben van pozdorja, forgács, fa, gyújts alája tüzet.
Mindent odahordott a menyecske, meggyújtotta a tüzet, megmelegedett a víz. Akkor az ura szépen elhordatta a feredőkádba. Mikor a kádban volt a víz, sem igen hideg, sem igen meleg, hanem éppen feredni való, azt mondja az asszonynak:
– Na, most vetkezz le, olyan meztelenre, ahogy anyád a világra szült.
A menyecske szégyenlősködött egy kicsit, de a parancsnak engedelmeskedni kellett. Így aztán belement a kádba. A fiatalember mellette állott, s egy rúd szappant adott a kezébe.
– Na, kedves feleség, mosdjál meg tetőtől talpig, mosd meg a lábadat, karodat, mindenedet. A hátadat majd megmosom én, oda nem hajlik a kezed.
Mikor megtörtént a mosdás, a menyecske olyan lett, mintha újjászületett volna. Egészen másnak érezte magát, mint aki volt annak előtte. A férje felöltöztette új ruhába. A rongyokat összeszedte, s egy cseléddel visszaküldte az apósának. Amikor megvirradt, felkeltek mind a ketten, és együtt megmosakodtak.
– Na, feleség, ezentúl minden nap így kell tenned – mondta a férje.
Aztán elvitte, megmutatta, hol van a disznóól, s együtt megetették az állatokat.
– Na – azt mondja az ura-, most már ezeket láttad. Gyere, menjünk az istállóba.
Az istállóban volt két fejős tehén.
– Az egyiket fejd meg te – mondja az ember -, a másikat megfejem én.
Megfejték mind a kettőt, s bevitték a tejet a szobába.
– Na, feleség – mondja az ember – szűrd el ügyesen. Rakjál tüzet, s forrald fel az egyik kupát, csinálj belőle kávét frustukra. Itt van ebben az almáriumban a cukor, amennyi kell. Ám, ott a szalonnás bolt, a szalonna, a füstös hús ebédre, vacsorára. Most már te főzöl. nem kell, hogy fösvénykedj, mert eleségből van elég, csak mindennel tisztességesen kell bánni.
A menyecske mindent megfogadott, s nagy ügyesen tette a dolgát.
– Na, feleség – mondja az ura-, a te dolgod lesz itthon, a disznókra, borjúkra, majorságra ügyelni, ebédet – vacsorát főzni. Én pedig szántani megyek a szolgával, s te majd délben ebédet hozol.
A menyecske csinálta szépen ügyesen a dolgát, de az anyja, az öregasszony, odahaza erősen gondolkozott. Azon törte a fejét, hogy jó lenne megnézni, mit csinál a leánya. Elvette az a bolond nagygazda legény, ki tudja, milyen munkára szorítja. Elment hozzájuk látogatóba.
Mikor megérkezik az öregasszony, a fiatalember éppen azt mondja a feleségének:
– megyek szántani a szolgával. Ügyelj, hogy anyád éhen ne maradjon, süss palacsintát, s egyetek. Az ebédet, majd kihozod te, vagy jobb lesz, ha anyád hozza ki. neked úgyis több dolgod van. legalább anyád is meglátja, milyen földünk van.
Az udvarról megmutatta: erre, s erre a földre megyek. Azzal kifordult a kapun.
Kívül azt mondja az ifjú férj a szolgájának:
– Na, fiú, fogd be a marhákat, s menj ki a földre. Mihelyt odaérsz, ereszd el őket, hadd legeljenek.
Ő pedig felszaladt észrevétlenül a hiuba , ki akarta hallgatni, hogy milyen tanácsot ad, az öregasszony a lányának. Az öregasszony, alig várta, hogy elmenjen a veje otthonról. Mindjárt behúzódott a szobába, s megkérdezte a lányától:
– Hát, fiam, hogy vagy?
– Hát, édesanyám, láthatja, jól. nem vagyok olyan mocskos, mint eddig voltam. Fel vagyok öltözve szépen, van, mit egyem, van, mit igyam, van, hol dolgozzam. Én már jobban nem lehetek.
– Jaj de nagy szamár vagy! – mondja erre a vénasszony. – Mondjad az uradnak, hogy fogadjon szolgálót, majd elvégzi helyetted a házimunkát. Te pedig – azt mondja – öltözz fel szépen, vétess még ruhákat, s csak sétálj, az udvaron, mint egy páva. Látom, úgyis van, miből éljetek, elég.
Nekifogtak aztán palacsintát sütni, rétest, lapótyát , tudom is én, mit. Készítették az ebédet. A fiatal férj észrevétlenül leszökött a hiuból, s kiment a határba szántani. Amikor kiért, azt mondta a szolgának:
– Most az öregasszony hozza az ebédet. Mikor ideérkezik, mi már a föld másik felében leszünk, várnia kell, míg visszakerülünk. Te ereszd ki a csábeli ökröt, s kösd oda a banyát a járomhoz, s amíg végig megyünk a barázdán, mindig őt csapjad az ostorral.
Úgy is történt. Megérkezett a banya az ebéddel, s kiabálni kezdett:
– Álljatok meg, álljatok meg!
Hanem azok, mintha nem hallották volna, nem állottak meg, hanem csak mentek tovább. Mikor visszakerültek, a banya észre se vette, hogy az egyik ökör, csak kikürt . Kapta a szolga a banyát, s odakötözte az ökör helyébe, a járomba. Rákiáltott a többi ökörre, mert néggyel szántottak, de akkor már csak három ökör volt, a banya volt a negyedik, s a szolga az ostorral, őt csapkodta legjobban. A banya szegény, veszkelődött, rikoltozott:
– Miért tesztek így velem?
De a rikoltozását senki sem akarta meghallani. Addig bontogatta magát a szegény banya sírás közben, míg egyszer elszabadult, s elszaladt. De nem a lányához, hanem egyenesen haza. ja, istenem, de szégyellette elmondani, hogyan járt! Ha kérdezték a faluban, hogy van a lánya, azt mondta:
– Jól van, elég gazdag ember az ura – de azt nem mondta egy szóval se, hogy véle szántottak. No, a vejét nem is dicsérte. – Goromba, rossz ember! – mondta róla.
Húsvét felé járt az idő. Mielőtt eljött az áldott ünnep, azt mondja a feleségének a fiatal férj:
– Édes lelkem, tudnál te ilyen kalácsot sütni, mint ez a járom? – Megmutatta a jármot, amibe az ökröt fogják.
– Hogyne tudnék, kedves uram, ha megtanítasz rá.
Nekifogtak kalácsot sütni. Sikerült is, mert volt hozzá minden, ami kellett.
A szegény öregember azt mondja otthon a feleségének:
– Most már az ünnep első napja van. Én is elmegyek a lányunkhoz, s lehet, nem jövök hamar haza. Hátha ünnep után ott szükség lesz rám, s akkor valamit én is dolgozom.
El is ment az öregember. Látta, hogy a leánya mindent szépen ügyesen végez, hogy teljesen kikerült a mocsokból, s megszépült. Nagyon boldognak érezte magát az öregember.
A fiatal férj, ugyanúgy cselekedett, mint anyósa jövetelekor. Most szintén megbújt a hiuban, hogy kihallgassa, milyen tanácsot ad a leányának az öregember. Az, amikor meghallotta, hogy elment a veje, megkérdezte a lányától:
– Fiam, hát hogy vagy, hogy élsz?
– nagyon jól, édesapám – felelte a menyecske. – Itt nem kell a hamuban élnem a kemence alatt, van mit dolgoznom.
– Úgyis van, édes fiam, dolgozni kell. Mindig arra törekedj, hogy mindent megtanulj, csak úgy válhatsz mindenki hasznára. Az urad is azért vett el, hogy ügyes, takarékos háziasszonyt csináljon belőled.
A fiatal férjnek nagyon kedvére való volt az öregember beszéde, aki ilyen jóindulattal intette a leányát.
Na, azután eljött az ünnep, ünnepeltek, de az ünnep közbenső napján azt mondja a fiatal férj:
– Nézze apámuram, azt szeretném, hogy mindig mellettem legyen, de most mégis arra kérem, hogy az ünnep közbenső napján menjen haza. Éppen olyan tájban érjen haza, mikor legtöbben lesznek az utcán.
– Szót fogadok, kedves fiam – mondja az öreg -, hogyne mennék, s visszajövök, akkorra, mikorra te mondod.
S azzal az öreg hazafelé indult. Betarisznyáltak neki pálinkát, sült húst, kalácsot, mindenfélét, vigyen az öregasszonynak is. A fiatalember eléhozza a jármot, azt, amelyik tésztából volt sütve kalács gyanánt.
– Na-, azt mondja -, nézze apámuram, ezt a jármot vigye haza, de mikor a faluba érkezik, akassza a nyakába, s úgy vigye végig a falun.
Az öreg megígérte, meg is cselekedte. Mikor a falun végigment, az ő felesége is ott ült, a többiek közt egy utcaajtóban. Hát látta, jő az ura, hozza a jármot a nyakán. Elkiáltja magát:
– ja, verje meg az isten az én vejemet, az még ünnepnap is szánt! Né, az öregem járomml futott el. Őt is befogta, mint engemet, vele is szántott, mint énvelem.
Hej, de mikor az öregasszony felbőszült, odaérkezett az öregember is. Látták a népek, hogy ez nem valódi járom, hanem kalács.
– Na, atyafiak, vegyétek, vágjátok! – kiabálta az öregember. – Nézzétek meg, mit tud sütni a lányom!
Felvagdalták a kalácsot, mind megették, olyan finom volt. Akkor az öregember azt mondta a feleségének:
– Rossz tanácsot adtál a lányunknak, ezért fogtak téged járomba. Engem megvendégeltek, minden jóval elláttak. Az ünnep után visszamegyek hozzájuk.
A nép látta, hogy bizony a banya volt a hibás. A lányát, s az öregembert meg dicsérték. Az ünnep elteltével az öreg visszament a lányához és a vejéhez, s mind a mai napig is boldogan élnek, ha meg nem haltak.

Forrás: Zöld vitéz, és Virág Péter / Hetedhét Magyarország sorozat/ szerkesztette: Simonits Mária / Móra Ferenc Könyvkiadó 1985

Hallgassa meg!

Videó ajánló

Olvasson tovább