A kép valószínűleg egy családi kiránduláson készült, biztos megihlette apukámat az arcom…
Amikor kicsi voltam, imádtam a bálnacopfokat, tudjátok a fejem tetején… De olyan pici voltam, hogyha egy asztal mögé mentem, akkor úgy nézett ki, mintha a bálnacopf sétálna az asztalon…

Amióta az eszemet tudom, folyamatosan beszélek. Amikor kicsiként még anyuékkal aludtam, és már tudtam beszélni, nem zavart, hogy ezerszer is megkértek, hogy nappal osszam meg velük világot megváltó gondolataim. Magamban alig beszélek. Mindig kell valaki, aki hallgat. Azt hiszem ez kicsit a feltűnési kényszerem számlájára írható. Szeretek középpontban lenni. Így tehát azt hiszem nem meglepő, ha azt mondom, maga a rádiózás teljesen elvarázsol. A tény, hogy nem csak az az öt ember hallgat, aki velem ül a stúdióban, hanem sok ezer (nem tudom hányan) másik a rádió mellet, autóban, mosogatás közben, számomra egy jóleső gondolat.