Kiskoromban, a bátyám egy lego darabbal kergetett (számomra végtelenségnek tűnő ideig) a házban. Én rettegve menekültem, mivel azt állította, hogy a kezében egy microchip van, amit ha rárak a fejemre, képes lesz irányítani engem. Természetesen, mint minden bátor gyerek, segítségért kiabáltam az édesanyámnak, aki csak nevetett ezen. Ekkor ébredtem rá életemben először egzisztenciális magányomra és kérdőjeleződött meg bennem a (frissen megszerzett) öntudatom létezése…

Amikor Válasz-utas lettem, akkor éreztem először, hogy tényleg fontos, sőt szükséges árnyalt véleményt alkotni minden minket körülvevő témáról, de ezzel együtt felelősségtudatot is kaptam, hiszen nem mindegy, hogy azt mikor, hol és hogyan fejezzük ki. Ennek a készségnek a tanulására, gyakorlására nyújtott biztonságos, fejlesztő közeget a Válasz-utak csapata.