Robert Schumann: Bécsi farsang op.26.

A 28 esztendős Robert Schumann nagy várakozással érkezett Lipcséből Bécsbe, 1838. október 3-án. Úgy képzelte, hogy a császárvárosban – ahol csak egy évtizede temették el Beethovent, Schubertot, s ahol menyasszonyát, Clara Wieck zongoraművésznőt egy esztendővel korábban annyira ünnepelték – megalapozhatja jövőjét. Azt remélte, hogy a Zeneakadémián tanári álláshoz juthat, hogy művei számára kiadót talál, s hogy az új művészi eszmék terjesztésére, a német művészet felvirágoztatására alapított folyóiratát, a Neue Zeitschrift für Musikot is kedvezőbb körülmények között adhatja ki Bécsben. Nem utolsó sorban mindezzel anyagi vonatkozásban is szeretett volna egzisztenciát teremteni, hogy Clara apja – hosszú ellenállás után – végre hozzájárulását adja házasságukhoz.

Bécs azonban minden tekintetben kudarcot hozott Schumann számára. A „kígyó természetű” nagyvárost felületesnek és hamisnak, a kiadókat túlságosan anyagiasnak találta. Ami pedig mindenek felett elkeserítette, az Metternich herceg elnyomó rendszerének az egész szellemi életre ránehezedő cenzúrája. A Bécsben töltött fél év legfőbb vigasza Schumann számára, hogy Schubert hagyatékában felfedezte a nagy C-dúr szimfónia partitúráját.

Komponált is Bécsben: érzelmeinek, impresszióinak több művében adott hangot. Ezek mind zongorára készültek: velük, a bécsi félév szerzeményeivel, köztük a már ismét Lipcsében befejezett 26. opusszal, a Bécsi farsanggal, le is zárul Schumann kizárólagos zongoratermésének korszaka.

Nem sokkal a farsang letelte után, 1839. március 20-án jegyezte fel: „Sok kompozícióba kezdtem […] Szerencsésen nekifogtam egy Bécsi farsangnak, 5 tételes, de megakadtam. Mégis be fogom fejezni […]” Menyasszonyának, Clarának, március 30-án ezt írta: „[…] az utóbbi napokban minden erőmmel igyekeztem két nagy kompozíciót befejezni, amelyeket már elígértem Mechettinek (a kiadónak), de kérdés, elkészülök-e velük […]” A levélben említett opusz 23: az Éji darabok, az opusz 26: a Bécsi farsang.

A mű eredeti címe: Faschingsschwank aus Wien – ami szó szerint mintegy „Bécsi farsangi mókát” jelent. Alcíme: Phantasiebilder – fantáziaképek. Ennyiben tehát a korábbi zongoraciklusokhoz, az Op. 2. Pillangókhoz, az Op. 6. Dávidszövetség-táncokhoz, az Op. 9. Karneválhoz, a Op. 12 Fantáziadarabokhoz kapcsolódik. Mégis különbözik tőlük. Schumann nem kis, programcímeket viselő darabokból építi a ciklust, hanem – amint feljegyezte: 5 tételesre tervezi, nagyszabású romantikus zongoraszonátának. Talán összefüggésben, de legalábbis egybehangzóan Clara – művei népszerűsítője – 1839. április 4-én datált kérésével: „Hallod-e Róbert, nem akarnál egyszer valami briliánsat, könnyen érthetőt komponálni, olyasmit, aminek nincsenek feliratai, hanem egyetlen, összefüggő darab, se túl hosszú, se túl rövid?”

Csakhogy nem olyan egyszerű ezt az új hangzású, romantikus költői tartalommal telített, egyéni Schumann-zenét valamiféle hagyományos szonátaformába kényszeríteni. Ez leginkább az utoljára – már Lipcsében elkészült – fináléban, az V. tételben sikerült. Így rendhagyó módon ezúttal a zárótétellel kezdjük a mű bemutatását. Ez a finálé valóban szonátaformájú. Van főtémája:

Van melléktémája:

És van zárótémája:

Ezek az expozícióban bemutatott témák a reprízben a hagyományos szonáta hangnem-viszonyok értelmében térnek vissza. Az expozíció és a repríz között kidolgozási rész, a tétel végén kóda hangzik fel. Az igazság kedvéért azonban hozzá kell tennünk, hogy ez a szabályos szerkezetű, jól hangzó, gyors, virtuóz finálé zeneileg, költőileg a legkevésbé jelentős része a műnek.

Schumann úgy tervezte a nagyformát, hogy a páratlan tételek az alaphangnemben, B-dúrban szólnak, a II. g-, a IV. esz-mollban. A finálén kívül az I. tételben is komponált kidolgozási részt. A szélső tételek mégsem tartanak egyensúlyt. Az elsőt követő tételek ütemszáma együttvéve sincs annyi, mint a darab karakterét alapvetően megadó hatalmas nyitótételé. S ennek is a „feje”, az expozíciója a legnagyobb.

Van ugyan ebben a nyitótételben kidolgozás meg kóda, mégsem szonátaformájú. Inkább a kisformákban építkező Schumann rakta itt nagyobb egységbe a maga kedves apró elemeit. Ezekből alakult az egyszerű – úgynevezett francia – rondóforma. A ¾-es B-dúr tétel élénk, harsogóan jókedvű és dinamikus alaptémája így hangzik:

Ez a rondótéma a tétel folyamán összesen ötször hangzik el, mégpedig olyan elosztásban, hogy az expozícióban négyszer, a középrészben egyszer sem, a visszatérésben egyszer.

A darab címének leginkább a nyitótétel, ez a nagyszabású, szédítő táncforgatag felel meg: vidám, játékos vagy erőteljesebb humorú szakaszok váltakoznak érzelmes, lírai részekkel. Schumann a karakterek, a ritmus- a dinamika- és hangzásképek változatos kavalkádjával teremti meg a zene ellenállhatatlan sodrását.

A hatalmas expozíciót úgy építi fel, hogy a négyszer, mindig B-dúrban hangzó, erőteljes, dobbantós, akkordikus rondótéma szakaszok közé egy-egy g-moll, illetve középütt Esz-dúr epizódot illeszt, kontrasztképpen.

Az első g-moll epizód dallamos-érzelmes zene, mozgalmas középszólamokkal:

A második, az Esz-dúr epizód, ismét akkordikus: a súlyeltolódásokkal való játék jellemzi:

A harmadik epizód, megint g-mollban, rímel az elsőre: dallamos és háromszólamú.

Az I. tétel középrésze minden, csak nem hagyományos kidolgozás: különféle, többé-kevésbé zárt tematikus anyagok váltják egymást: mintegy érzékeltetve az egyik táncból a másikba szédülő farsangi forgatagot. Dobbantós-akkordikus tánc indítja, az elég távoli Fisz-dúrban – a mű méltatói itt az ekkoriban Schumann által felfedezett nagy Schubert-szimfónia Scherzójának triójával vélnek rokonságot felfedezni.

A középrész következő szakaszában a Bécsben csalódott Schumann megfricskázza a gyűlölt Metternich-féle rendszer cenzuráját: a – más darabjából is ismert – régi tánc, a Grossvater tanz” kellős közepén hirtelen a Marseillaise-ből idéz – ugyan azt, amit később A két gránátos című dalában. De mire az éber cenzor felocsúdhatna – már ismét csak a „nagyapatáncot” hallja, az egész káprázatnak tetszik.

A középrész harmadik epizódja ismét egészen más természetű: hegyes-rövid és súlyos-hosszú akkordok játékos váltásából épül:

Csöndes, erősen kromatizált basszusú rész vezet a tétel záró szakaszához, mely csupán a rondótémából és kódából áll.

A ciklus II. tétele rövid, mindössze 24 ütemes, A B A formájú, érzelmes g-moll Románc, anyaga rokonságban van az előző tétel második g-moll epizódjával:

A III. tétel: B-dúr Scherzino. Érdekessége, hogy a szokással ellentétben páros lüktetésű, 2/4-es. Könnyed, élénk ritmusú játékos zene, visszatéréses formában. Tréfás hangulatát Schumann a visszatérés előtt azzal fokozza, hogy a téma – Desz-dúr és B-dúr között – hirtelen A dúrba tévedve szólal meg.

Valamennyi tétellel kontrasztál a mondanivalójában legsúlyosabb IV., a nagyforma hangsúlyos utolsóelőtti helyén. Címe: Intermezzo – de nem a később Brahms művelte lírai-meditatív típus képviselője, hanem igazi, romantikus hevületű Schumann-darab. Hangneme: esz-moll, metruma: 4/4. Német nyelvű előadói utasítása: mit grösster Energie – maximális energiával. Melodikája, hangzásképe jellegzetesen schumanni: markáns basszus és felbontott, hárfaszerű középszólam felett szólal meg a nagyon szenvedélyes, szaggatott dallam. Talán nem belemagyarázás, ha az utolsó négy ütemben, az Esz-dúrban záró dallam szó-dó / dó-szó / szó-dó képletében a Bécsben tartózkodó Schumann-nak az Eroica Beethovenje előtti valamiféle tisztelgését véljük hallani.

(Hamburger Klára)

Videó ajánló