A szvit a barokk zene „szórakoztató” műfaja. Rövid, egyszerű szerkezetű tánctételekből áll, melyek úgy vannak elrendezve, hogy a lassú és gyors, a páros és páratlan ütemű tánctípusok változatos sorrendben kövessék egymást, s ily módon összetartozó ciklust képezzenek. A hangszeres táncdarab a 16. század elején bukkan fel az európai műzenében, megszületése szinte egybeesik az önálló hangszeres zene kialakulásával. A műfaj történetének már ebben a kezdeti szakaszában felmerül az igény arra, hogy az apró darabokat nagyobb egységgé fűzzék össze. Eleinte két ellentétes karakterű tánc kapcsolódik egymáshoz, egy lassabb, páros ütemű, és egy gyors, hármas lüktetésű. A kettő nagyon gyakran azonos zenei anyagra épül, a második tánc tehát mintegy az első variációja. Később, a 17. századi francia csembaló-szerzők, Chambonnières, d’Anglebert, vagy Louis Couperin már egész tánc-sorozatokat komponálnak azonos hangnemben. Ezek azonban még mindig nem zárt ciklusok, mivel egy-egy tánctípusból több is szerepelhet bennük, s a játékos tetszése szerint választhat ezek közül egyet vagy többet, ugyanakkor egy-egy táncfajtát akár teljesen el is hagyhat. A szvit valódi ciklussá fejlesztésében a döntő lépést Johann Jacob Froberger teszi meg, aki, bár német születésű, szvitmuzsikájában teljesen francia hatás alatt áll. Nála állandósul a szvit négy alap-tánca, az allemande, a courante, a sarabande és a gigue, melyeket most már minden szvitben egy-egy tétel képvisel.
Ilyen előzmények után lép színre Johann Sebastian Back a maga billentyűs szvitzenéjével, a Francia és Angol szvitekkel, valamint a Partitákkal, melyek a műfaj két évszázados történetének utolsó állomását és egyben betetőzését jelentik. A szvit-műfaj Bach életművében csaknem kizárólag egyetlen alkotó-periódushoz, nevezetesen a Köthenben eltöltött hat évhez kapcsolódik. A kötheni udvari karmesteri állás volt egész pályafutása alatt egyetlen világi hivatala, így természetes, hogy tisztán hangszeres zenéjének legnagyobb része ekkor, 1717 és 1723 között születik meg. A Francia szvitek néven ismertté vált, a kor szokásai szerint hat szvitet tartalmazó sorozatot a zeneszerző valószínűleg második felesége, Anna Magdalena számára komponálta, az első öt szvit ugyanis megtalálható Anna Magdalena első, 1722-ből származó kottáskönyvecskéjében. A hatodik szvit feltehetően nem sokkal ezután készült el; Bach azonban még mindegyik darabon sokat javítgatott, s a végleges változatnak csak egy három évvel későbbi, 1725-ös másolat tekinthető, melyet a zeneszerző maga is átnézett.
Bach másik két szvit-sorozatával szemben a Francia szvitek technikailag könnyebb, intimebb, többségükben valóban „női kezeknek” szánt darabokból állnak. Bár a zeneszerző eredeti címadásában a „pour le clavecin”, azaz „csembalóra” hangszer-megjelölés szerepel, egyik tétel sem lépi túl a kor tipikus házi billentyűs instrumentumának, a klavikordnak hangterjedelmét, s így elképzelhető, hogy Bach a Francia szviteket eredetileg nem csembalóra, hanem klavikordra komponálta. Olyan kérdés ez, amire valószínűleg már sohasem tudunk teljes bizonyossággal válaszolni, de nem is ez a lényeg, hiszen bármelyik hangszerre is készültek ezek a darabok, az egészen biztos, hogy a maguk korában mindkét instrumentumon egyformán játszották őket, s az is természetes, hogy a mai hangverseny-gyakorlat az igen gyenge hangú, nyilvános megszólaltatásra egyáltalán nem alkalmas klavikord helyett a csembalót részesíti előnyben.
A sorozat „Francia szvitek” elnevezése nem Bachtól származik, és erősen megtévesztő. A francia melléknév jóval a darabok elkészülte után bukkan csak fel, s valószínűleg mindössze annyi a funkciója, hogy a műveket az Angol szvitektől megkülönböztesse. (Az angol jelző eredetét egyébként szintén homály fedi, annyi biztos csak, hogy nincs köze a zeneszerzőhöz.) Ezek a melléknevek azért megtévesztőek, mert azt sugallják, mintha például a Francia szvitekben kizárólag francia eredetű tánctípusok szerepelnének, vagy mintha a zene stílusa csak francia mintákat követne. A valóságban viszont ezt a sorozatot – a többi billentyűs szvithez hasonlóan – éppúgy nevezhetnénk mondjuk olasznak, mint franciának, mivel a barokk zene e két legfőbb, egymástól élesen elkülönülő nemzeti stílusa (a német hagyománnyal, illetve Bach egyéni leleményével ötvöződve) egyformán jelen van benne. Frobergernél még bizonyos műfajokhoz kötődtek ezek a nemzeti stílusok: toccatáit, canzonáit, ricercare-jait és fantáziáit olasz, szvitjeit viszont francia modorban komponálta meg. Bachnál ezzel szemben már gyakran egy műfajon belül is keverednek a legkülönfélébb zenei nyelvezetek – többek között ezért is szokás Bachot a barokk stíluskorszak szintézis-teremtő, összefoglaló zeneszerzőjének nevezni.
A billentyűs szvit alaptáncai, az allemande, courante, sarabande és gigue Bach korában a tényleges tánc-gyakorlattól már régen elszakadtak, s csak tisztán hangszeres darabként léteznek. Ennek következtében zenei anyaguk sokkal differenciáltabb, összetettebb, mint a „talp alá való”, igazi táncoké: ritmikájuk sokszor meglehetősen bonyolult, s a legtöbbször két-, vagy három-szólamú polifón szövésmód jellemzi őket. Azt az óriási átalakulást, amit ezek a tánctípusok a fokozatos stilizálódás útján, mintegy kétszáz év alatt produkáltak, legjobban talán a szvitben első helyen álló allemande reprezentálja. Íme a kiindulás, egy 16. századi „Alman” az Angliában napvilágot látott Fitzwilliam Virginálkönyvből:
A francia csembaló-zenében ugyanez a tánc, most már mint a szvit nyitótétele, mérsékeltebb tempót, ünnepélyesebb, bevezető, preludium-jelleget ölt, ennek megfelelően ritmikailag szabadabb előadást kíván, és így sokat veszít eredeti tánc-karakteréből. Következő példánk Froberger D-dúr szvitjéből való.
A zenekari szvit műfajában, melyet XIV. Lajos udvari komponistája, Lully művel először, bármilyen hihetetlenül hangzik is, szintén az allemande-ból fejlődik ki egy jellegzetesen francia tételtípus, az ouverture (más néven francia nyitány), pontosabban annak ünnepélyes, élesen pontozott első szakasza. Az ouverture-típust Bach is felhasználja mind a négy zenekari szvitjében, melyek közül most a C-dúr nyitótételt idézzük. Ebben már alig fedezhető fel az eredeti allemande-karakter.
A Francia szvitek allemande-jai megint más, inkább olaszos, mint franciás típust képviselnek: ritmikájuk többnyire folyamatos tizenhatod-mozgássá egyszerűsödik, amelyben a táncos lejtés és a preludium-jelleg egyaránt érezhető. Az Esz-dúr szvit allemande-ja például akár egy Wohltemperiertes-fúga prelúdiumaként is elképzelhető lenne:
A második szvit-tánc, a courante a barokk zenében kétféle változatban él. A francia típus általában 3/2-es lüktetésű, erősen polifón, bonyolult ritmikájú tétel, amelynek szinte kötelező velejárója a 3/2-es ütemet 6/4-essel váltogató, izgalmas metrikai játék. Bach ezt a mintát követi a d-moll francia szvitben. Az olasz típusú courante (eredetileg: corrente) simább vonalú, általában egyenletes nyolcad-mozgású, gyorsabb tánc. Bach Francia szvitjeiben ez a gyakoribb, legtisztább formáját a c-moll szvitben találjuk. Némelyik francia szvitben a zeneszerző a courante-ot szapora tizenhatod-mozgású, virtuóz darabbá fejleszti, úgy, hogy az közben táncos jellegét sem veszti el.
A szvit táncai közül a sarabande képviseli legszembetűnőbben azt a fokozatos lassulási tendenciát, ami többé-kevésbé minden tánc története folyamán megfigyelhető. A valószínűleg spanyol vagy mexikói eredetű sarabande 1600 körül válik ismertté Európában, akkor még kifejezetten gyors, tüzes, pikáns szövegű táncdalként. (A krónikák szerint II. Fülöp Spanyolországában még börtönbüntetéssel sújtották azt, aki ilyen illetlen dalokat énekelt.) Ennek ellenére már a 17. század első felében bebocsátást nyer a spanyol és francia udvarba – egyelőre még mindig szilaj, féktelen tánc formájában. Lully operáiban és balettjeiben aztán már mérsékeltebb lesz a tempója, s ettől kezdve egyre ünnepélyesebbé és súlyosabbá válik. Bach Francia szvitjeiben két különböző tempójú és karakterű változata fordul elő, ugyanúgy, mint a franciáknál. Az egyik típus kidíszített, folyamatos ívelésű, ária-szerű dallamból és kíséretből áll. A másik fajta sarabande súlyosabb, komolyabb jellegű, kevesebb mozgással, patetikus, gesztus-szerű dallamlépésekkel. Ez a típus a Francia szvitek közül csak a legutolsó, E-dúrban bukkan fel – ez a szvit egészében véve is komolyabb, nagyobb szabású, mint a sorozat többi darabja.
A szvitek utolsó tétele, a gigue angol eredetű, gyors, páratlan ütemű ugrótánc. A kontinensen sosem táncolták, itt mindig is csak hangszeres darab formájában élt; a franciáknál pontozott ritmussal, az olaszoknál egyszerű vonalú nyolcad-mozgással. Bach Francia szvitjeiben mind a két változata megtalálható. A francia gigue egyszerűbb, gyorsabb tempójú változatával, az úgynevezett canarie-val végződik a c-moll szvit. Az Esz-dúr szvitet viszont olasz típusú gigue zárja le. Ez a tétel egyben jó példa arra is, hogyan stilizálódott még ez az egyszerű ritmikájú, általában kétszólamú tánc is egymást kergető, imitációs szólambelépéseivel igazi polifón hangszeres tétellé.
Froberger szvitjei csak a négy alaptáncot tartalmazták, Bach azonban átvesz a francia szvitzenéből sok más, újabb keletű táncot, illetve a tánczenétől független karakterdarabot is. Ezek a „szabadon választott” tételek mindig a sarabande és a gigue között helyezkednek el; hogy hány van belőlük és milyen fajtájú, az szvitenként változó. Ebbe a második csoportba csupa olyan tánc tartozik, amelyet Bach korában még valóban táncoltak is, így ezek a tételek kevésbé stilizáltak, zenei anyaguk általában igen egyszerű. A legnépszerűbb ilyen tánc a menüett volt, az egyetlen, amely „túlélte” a barokk korszakot, s a klasszikus szimfónia állandó tételeként még hosszú ideig élt az európai műzenében. Bach mindegyik Francia szvitjében megtalálható, némelyikben egymás után kettő is; vagy két önálló tételként (mint a d-mollban), vagy olyan formában, hogy a második menüett az első triójaként, középrészeként funkcionál (mint a h-mollban). A menüett egyébként eredetileg gyors, ¾-es paraszttánc volt Franciaország egy bizonyos vidékén, később aztán „udvarképessé” vált, s fokozatosan lelassulva, kecses lejtésű, rendkívül arisztokratikus, elegáns tánccá alakult át.
A szvit szabadon választott táncainak többsége a menüetthez hasonlóan népi eredetű. Míg azonban a menüett az udvari környezetben teljesen átalakult, hozzáidomulva az előkelő ízléshez, vannak olyan táncok is, melyek megtartották eredeti, népies karakterüket. A legismertebb közülük a gavotte, melyet Franciaország egyes vidékein még ma is táncolnak. A gavotte páros ütemű, 4/4-es tánc, jellegzetessége a fél ütemnyi felütés. Tempója mérsékelten élénk, sajátosan rusztikus karakterét az alaplüktetést jelző negyed-értékek kimért, feszes ritmikája adja. Tipikus dúr-zene, nem véletlen, hogy a Francia szvitek között csak a három dúr-ciklusban, az Esz-, a G-, és az E-dúrban fordul elő. A gavotte igen közeli rokona, mintegy élénkebb mozgású variánsa a szintén népi eredetű bourrée, amely, ha szerepel egy szvitben, akkor mindig a gavotte után következik. A szaporább mozgás mellett az különbözteti meg a gavotte-tól, hogy csak egy negyed-értékű, általában két nyolcadra bontott felütéssel indul.
Végül feltétlenül meg kell említenünk még egyet a Francia szvitek sokféle szabadon választott tétele közül, mégpedig az air-t, amelynek elnevezése félreértésekre adhat alkalmat. Az „air” kifejezéssel a barokk korszak folyamán a lantkíséretes szólóénektől a tisztán hangszeres, virtuóz darabig igen sokféle műfajt, illetve tételtípust jelöltek, sőt, egészen tág értelmezésben is használták: Lully operáiban és balettjeiben például az „air” felirat áll minden olyan tánctétel előtt, amely nem kötődik határozottan egyetlen ismert tánctípushoz sem, Telemann pedig szvitjeinek minden egyes tételét így nevezi – nála tehát az air egyszerűen tételt jelent. Maga Bach is többféle értelemben használja a szót. Míg a III., D-dúr zenekari szvit közismert air-je valóban ária-szerű, dallam-kíséret felrakású, lírai tétel, addig a c-moll és az Esz-dúr francia szvitek air-tételei a Lully-féle típust képviselik: mindkettő élénk mozgású, igazi hangszeres zene.
(Péteri Judit)
A belépéssel kijelenti, hogy elolvasta és elfogadta az Adatkezelési nyilatkozatot.