“Tebenned bíztunk eleitől fogva…” - A boldogság titka

A "Tebenned bíztunk eleitől fogva..." szeptember 14-i adásának tartalmából
 

Hallgassa meg!

 
A Bibliamúzeumban hamarosan interaktív kiállítás nyílik a Szentföld zarándokhelyeiről. A tárlat tervezőjével Xeravits Gézával beszélget Fekete Ágnes.

A sárospataki református egyházközség, a teológia és a széphalmi Magyar Nyelv Múzeuma által meghirdetett pályázatról Nyíri Péter a múzeum vezetője beszél.

Fodorné Nagy Sarolta a Cum grano salis, Egy csipet sóval című könyvet mutatja be.

Fekete Ágnes áhítata:

„Boldog ember az, a ki az Úrba vetette bizodalmát, és nem fordul a kevélyekhez!” Zsoltárok könyve 40,5

Ki boldog? És miért van az, hogy boldog útra indulok, de valahogy minden elcsúszik, és úgy járok, mint Bab Berci, akit minden nap meglátogat a nagy szomorúság! Különös, hogy az agyunk mennyivel érzékenyebben veszi észre a rosszat, mint a jót. Valószínűleg az ősi időkből hozzuk ezt, amikor valamelyik barlanglakó ősünk azon tanakodott, vajon tigris van-e a bokorban vagy nyúl? Ha tigris, akkor futnom kell. Ha véletlenül mégis nyúl, akkor legfeljebb tévedtem, de nem halok meg. A vészhelyzetek miatt sokkal erősebben kellett koncentrálni a bajokra, mint arra, ami jó! De akkor, ha a bokorban vagy nyúl volt vagy semmi, és a mi ősünk egészen biztos volt abban, hogy nem támadás, hanem esetleges jutalom előtt áll, akkor az agya mintha valami más üzemmódra váltott volna át, és elkezdett lelkesedni, mert szinte már szájában érezte a sült nyúl ízét. Ezek az ősi helyzetek mélyen rögzültek bennünk, és vagy a „jutalom várható” vagy a „veszély” gomb nyomódik meg az agyunkban a legkülönfélébb helyzetekben. Boldogságra pedig egyáltalán nincs idő, mert annyira erősen, szinte sípoló hanggal üzen az idegrendszerünk: szerezd meg vagy fuss el!

Csak akkor leszünk boldogok, ha előszöris nem sóvárgunk ezután. Nem ebben az agyi kapcsolórendszerben értelmezzük boldogságunkat, hanem egészen máshol, amit ez a Zsoltár így mond: „Boldog az, aki az Úrban bízik.” A bizalom valamiféle kapaszkodást jelent. Ez is egy ösztön, de ez az ösztön állítólag csak a főemlősöknél alakult ki. Az ember tudja, hogy egyedül nem tud meglenni. Ezért kell a társ, kell a közösség. De ez a kapaszkodás is sokszor piros lámpaként működik bennünk, és nem igazi bizalommal fordulunk egymás felé, hanem mint aki ki akarja elégíteni az ösztönét. Mintha a lelkünk mélyének igai bizalma, az az érzés, hogy jó hűségesnek lenni, átalakult volna, és ezt is beszippantotta volna az a régi lámpás rendszer, amikor egy megmagyarázhatatlan belső parancs szerint ütünk vagy futunk.

Isten boldogságra hív bennünket. És ennek csakis az az alapja, ha merünk bízni benne. Elengedjük szívünk kapcsolórendszerét, elengedjük életünk görcsös kapaszkodásait, és csakis benne bízunk. Képszerűen elmondva: Kiszállunk az általunk vezetett autóból, és átülünk az anyósülésbe. Bízom benned Istenem, vezess engem! Ez a gesztus a gőgösség, magabiztosság ellentéte. A boldogságnak csakis az átengedésben van a gyökere.

Múlt héten éppen jöttem ki egy református hivatal kapuján, látom, hogy valaki nagyon nyomja a csengőt. Ilyenkor az ember nem tudja, beengedjem, vagy ne engedjem be, aki belülről jövök az illetőt. Megkérdeztem, kihez szeretne menni. Azt mondja, a lelkészt keresem. Egyből fel is emelte a hangját, hogy itt nyomja a csengőt már másodszor, de a lelkész nem engedi be. Milyen lelkész az ilyen! Mondtam neki, hogy délelőtt van hivatal, jöjjön vissza akkor. Mire ő: Mit délelőtt, neki most kell a gyógyszer. Megmutatta a zárójelentését. Hosszú percekig igyekeztem lecsillapítani, de ő csak egyre jobban belehergelte magát, végül azt mondta, ő bizony visszajön, és az egész templomot felrobbantja, mert milyen képmutatóak ezek, hiszen neki nem segítenek. Ezzel elment. Hiába igyekeztem teljes erőmmel lecsillapítani, ő egyre jobban követelt és követelt. ez az ember Isten fölé is helyezte magát, hogy megölhet másokat azért, mert ő is meg fog halni. Bizalom nélkül senkin nem lehet segíteni. Hogy nézhet bennünket Isten, akik hasonlóan dörömbölünk nála! Ugyanígy dühösen elmegyünk, és szomorú, mert nem tud segíteni. Fáj neki boldogtalanságunk. Egyetlen út van az ember számára, ami járható, ha bízik Istenben, és megtalálja a lelke mélyén a bizalom és a boldogság gyökerét! Ámen.

Szerkesztő-műsorvezető: Fekete Ágnes

Tebenned bíztunk eleitől fogva – Kossuth – szeptember 14., szerda, 13:30

Tovább a műsoroldalra>>>

Olvasson tovább