Adásunkban az ősz kezdete előtt nyári képeket villantunk föl.
Rácsok Gabriella, a sárospataki teológia tanára a képi világ etikájáról mondja el gondolatait. Majd Bogyó Zsófia, a Soli Deo Gloria Diákszövetség nyári zarándoklatáról, Bölcsföldi András, a budapesti teológia lelkigondozója pedig a teológusok erdélyi kirándulásáról mesél. Végül a tanévkezdés kapcsán Balogh Barnabás a Református Szeretetszolgálat lelkészigazgatója a tanszeradományok átadásáról, Fekete Károly püspök pedig a most kezdődő tanévről beszél.
Fekete Ágnes áhítata:
„Jákób pedig egyedül maradna és tusakodik vala ő vele egy férfiú, egész a hajnal feljöveteléig. Aki mikor látá, hogy nem vehet rajta erőt, megilleté csípőjének forgócsontját, és kiméne helyéből Jákób csípőjének forgócsontja a vele való tusakodás közben. És monda: Bocsáss el engem, mert feljött a hajnal. És monda Jákób: Nem bocsátlak el téged, míg meg nem áldasz engemet. És monda néki: Mi a te neved? És ő monda: Jákób. Amaz pedig monda: Nem Jákóbnak mondatik ezután a te neved, hanem Izráelnek; mert küzdöttél Istennel és emberekkel, és győztél. Mózes első könyve 32,24-29
Istennel egészen más dolog harcolni, mint emberekkel. Itt az győz, aki veszít. Akinek kifordul a csípője, mégsem megy el, aki nem sértődik meg, aki jelen van a viaskodásban, az a győztes. Miránk nagyon jellemző az, hogy szeretünk beleszólni a dolgokba. Kimondjuk a véleményünket, egy kicsit bekukkantunk, aztán megyünk is tovább, hiszen nem a mi dolgunk! Egy kicsit jelen lenni, egy kicsit igazítani a szoknyán, egy kicsit hozzászólni, egy kicsit okosnak lenni, sajnos nagyon általános emberi tulajdonság. Felelősség nélkül ejtek ki én is szavakat, nagyon sokszor. Mondataim nem engem adnak a másik számára, hanem csak egy pillanatnyi véleményt. Szavaim csak maszkok, amelyek azt mutatják, én ehhez is értek, nekem van véleményem, erős és hozzáértő vagyok. Persze, ezt én sem így mondom ki, nem is gondolom végig, de ösztönösen így beszélek. Hiszen ki szeret butának látszani? Ki szeret hátul kullogni? Csak az a baj, hogy ezzel a beszédünkkel elveszítjük a valóságos énünket, jelenlétünket. Nem vagyunk a másik ember számára készen, nem akarjuk magunkat semmibe igazán beletenni, mint aki nem eszik, csak kóstolgat.
Az Istennel így nem lehet. Vele teljes valónkkal kell jelen lenni. Jákób, amikor megszületett, Ézsaunak, az ikertestvérének a lábát fogta, úgy jutott a napvilágra. Most csakis Istenbe szeretne már kapaszkodni. Mi is mondjuk néha: Megfogta az Isten lábát. Ez azt jelenti, hogy annyi jót kapott valaki, ami tényleg nem az illető munkájának az eredménye. Ebben a történetben döbbent rá Jákób arra, hogy hiába fogja emberek lábát, hiába szerez előnyt magának mindenféle módon, az nem áldás. Isten világába nem lehet belekotnyeleskedni. Itt nem működnek a szokásos maszk-játékok. Vagy az Istené vagy, vagy elpusztulsz. Vagy itt tudsz maradni, jelen tudsz lenni Isten számára, vagy fölösleges minden. Sok ember feladja, de hála Istennek, sok ember kitart.
Azt nem mondom, hogy ők azok, akik bicegnek, de abban biztos vagyok, hogy ők azok, akik valamit elhagytak. Áldozat és áldás összefüggenek. Nem feltételei egymásnak, nem úgy van, hogy én hozok egy áldozatot, és kapok egy áldást, inkább pontosan ugyanabban a pillanatban történik ez a kettő. Ezért csak a vesztesek áldottak. Csak a vesztesek a győzők. Ha Jézus keresztjére nézünk, ha meglátjuk Isten ujját abban, ahogyan ő maga áldozattá vált, akkor megértjük ezt. Érdemes vállalni, hogy küzdelmeinkben is jelen tudjunk lenni Isten számára. Ámen.
Tebenned bíztunk eleitől fogva – Kossuth – augusztus 31., szerda, 13:30
A belépéssel kijelenti, hogy elolvasta és elfogadta az Adatkezelési nyilatkozatot.