Tebenned bíztunk eleitől fogva...: Iskolakezdés

Hallgassa meg!

A tanévkezdés kapcsán a budafoki református iskolában az elsősöknek elmondott mesét hallgathatjuk meg, majd Hegedűsné Erdődi Judit és családjának egy része beszél a családról és a sárszentmiklósi gyülekezetről.

Fekete Ágnes áhítata:
„Az emberektől való félelem csapdába ejt, de aki az Úrban bízik, az oltalmat talál.” /Példabeszédek könyve 29,25/

Mostanában bárkivel beszélgetek, valahogyan előkerül a világ sorsa, és azt érzem, minden szavunk mögött valahogy ott lappang a félelem. Nem mondjuk ki, de félünk. Hogyan tudok nem félni? Hogyan őrizhetem meg önmagamat? Mind a két kérdés az ember legmélyebb igénye és vágya, és mégis, mintha nem lenne a kezünkben a válasz. Nem tudunk nem félni. Legtöbbször észre sem vesszük, hogy félünk. Az emberben többnyire valami kusza szorongás van, és nem is tudja az okát. Pedig a mélyben valójában félünk: a veszteségtől, a fájdalomtól, és még sok mindentől.
A félelemmel akkor lehet megküzdeni, ha először bátorságot veszünk arra, hogy kimondjuk: félünk. Igen, talán ehhez a mondathoz kell a legnagyobb bátorság. Ha ez a mondat, mintegy szemüveg a fejünkre kerül, akkor egyszerre meglátjuk, hogy voltaképpen csapdahelyzetbe kerültünk. A félelmen keresztül vezetnek az emberek, és nem azt teszem, amit igazán akarok. A gyerekemmel azért viselkedem úgy ahogy, mert aggódom, annyira erősen a lelkemre ül a félelem. Lehet, hogy azért eszem ezt vagy azt, mert annyira sok rettegő szó érte el a fülemet, és ezek irányítják az életemet. Mást se hallok, csak hogy „vigyázz!” Meg hogy mi mindennek nem vagyok a birtokában, amire feltétlen szükségem volna. „Ezt olvasd el! Ide menj el! Arról ne maradj le!” Ebbe bele lehet őrülni!
Az emberbe szinte beépül egy léc, és valami azt súgja: „Levered. Biztosan levered.” A gyomrunknál vagy szívünknél azt érezzük, valami szorít: „Jaj nekem, mi lesz?” A vád lesz úrrá bennem. Az egóm, az énem kerül a mindenség középpontjába. Végtelen önzés uralkodik el rajtam a félelem álcájában. És megyek, elolvasom, megveszem, ott vagyok, mint egy robot teszem azt, amit ez a csapdahelyzet kínál. Isten arra hív bennünket, hogy vegyük észre ezt a csapdát, és ne féljünk! Egyszerűen lépjünk ki félelemmotivált, hiányra épülő életünkből, és Őbenne bízzunk.
A félelem mélyén mindig az a gondolat van, hogy az életünk igazi megtartói mi magunk vagyunk. Rajtunk múlik, hogy mi lesz velünk! A félelem, és az én-központúságunk karöltve vezetnek minket a rossz emberi játszmákba. Ha csak ez a föld van, akkor tényleg nagyon sokat veszíthetünk, és mint egy kiskutya megy velünk a félelem mindenhova.
Mit válaszol Isten erre a megtévedt emberi helyzetre? A bizalomra épít. Ez egy elég ingatag válasznak tűnik elsőre. Pedig megérkeztünk életünk igazi kérdéséhez: „Elhisszük-e, hogy Istenben, aki mindent megalkotott, aki láthatatlan, aki oltalmazóan fordul felénk erősebb és biztosabb támaszunk van, mint stabilnak tűnő földi várainkban? Ha emberéleteket nézünk végig, akkor bizony, láthatjuk, hogy erősebb támasz a hit, mint bármely földi erő.
A félelmet nem lehet ésszel vagy más földi módszerrel legyőzni. Sőt, a félelem egyfajta jelzőberendezés, amely arra ösztökél, hogy Istent keressük! Nem kell félni a félelemtől, hanem ki kell lépnünk magunk én-központúságunkból. Isten jobban megőrzi az életünket, mint mi magunk! A teljes, az Istentől kapott szeretet kiűzi a félelmet. Ámen.

Tebenned bíztunk eleitől fogva… -Kossuth – szeptember 2., szerda, 13:30

Korábbi adások>>>

Olvasson tovább