Radnóti Zoltán és Dr. Verő Tamás rabbik Schweitzer Józsefről, Jehuda ben Smuelről beszéltek. Megemlékeztek a tanárról, az emberről, a segítő szándékáról, a nagypapai gondolkodásról.

Önök voltak Schweitzer József kedvenc tanítványai, de milyen is volt tanítványnak lenni?

Radnóti Zoltán: Voltak elvárások. Amikor odakerültünk, akkor a professzor úr még nem volt országos főrabbi, akkor még „csak” a Rabbiképző igazgatója volt. Velem nagyon óvatosan bánt eleinte, mert félt attól, hogy csalódni fog majd bennem. Én már akkor is őszintébb voltam sokszor a megengedettnél, ő egy évet váratott engem, míg felvett a Rabbiképzőbe. Akkor haragudtam rá, hogy pont engem nem vesz fel rögtön, de aztán rájöttem, az egy év, amikor „előtanítvány” voltam, segített abban, hogy a 19 éves, sokszor rohanó, hirtelen fiatalemberből egy picit lassabb, kicsit kevésbé hirtelen legyek. Ez az emberi és atyai bölcsessége segített abban, hogy az útra, ami a mi utunk, rátaláljunk, nem csak a vallási, hanem az emberi viselkedésekben is. Ő egy olyan rabbi, édesapa, nagypapa volt sokunk számára, ami nem csak a mestert jelentette, hanem sokkal többet.

Önt egyből felvette Schweitzer József?

Verő Tamás: Azt azért én is megerősítem, hogy a professzor úr mindenkinek adott egy kis időt, emlékszem, mikor elmondta, hogy amikor ő került a Rabbiképzőbe, akkor milyen tudással érkeztek oda az ifjú tanoncok. Ezért volt az, hogy az a generáció, amelyik utána jött, ott már a tudás szintje lejjebb volt, ezért kellett megelőzni egy időszaknak, hogy elkezdhessük a Rabbiképzőt.

Mit tanult tőle akkor, amikor bekerült?

V.T.: Szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy mindent, volt olyan, amikor egy oktató nem ért rá, akkor ő bejött és ugyanolyan szinten adta elő a halachát, a történelmet, a Talmudot, vagy a gyakorlati lelkészetet.

Amíg tanított rengetegen végeztek a Rabbiképzőben, ám amikor a kedvenc tanítványairól volt szó, mindig Önöket említette. Mi volt ennek az oka?

R.Z.: Nem tudom. Mi 1990-ben kerültünk oda, a rendszerváltozás után, akkor nagyon kevés diák tanult ott. Érdekes volt a társaságunk, szerte a világban vagyunk már. Talán az volt a fontos számára, hogy mi magunk választottuk ezt az utat. Akkor még nem volt ilyen nagy universitas, mint most, akkor még a gimnázium is a mellettünk lévő épületben volt. A Rabbiképző akkor tulajdonképpen a díszteremből, az előadóból és az araszobából, a zsinagógából állt. Ezekben mentünk nap mint nap keresztül, akkor nagyon családias volt a légkör, ez hozzásegített bennünket, hogy egy jó légkör alakuljon ki, például minden nap együtt reggeliztünk, ezzel kezdődött a nap.

V.T.: A professzor úr elvárta ezt, hogy együtt reggelizzünk, mert akkor tudtunk beszélni. Ő kérdezgetett minket, mi volt otthon, mi volt a minjenekben, mi volt a Tóra olvasáson. Emiatt is volt egy kis otthonias hangulat. Visszatérve a kérdésre, hogy miért pont mi, ebben az időszakban lemorzsolódtak páran, volt, aki egyhétig, aki egy hónapig, aki hat évig járt, mi voltunk, akik végigvittük az utat az ő oktatásában, atyai gondoskodásában a kezdetektől az avatásig. Egyébként különlegesen a Dohány zsinagógában volt az avatásunk, ez is jelenthette a mi „kedvencségünket”. Minket együtt avattak fel, előttünk a Dohányban nem avattak senkit sem, mi voltunk az elsők.

Már tudjuk, hogyan indult el a nap, de hogyan folytatódott, milyen volt az?

R.Z.: Megreggeliztünk, utána vagy az araszobában, vagy az ő irodájában tanultunk, ott volt két nagy piros szék, az egyikbe mindig beleült, ez kétszer akkora volt, mint ő, mellette volt két kisebb piros szék az íróasztalánál. Ő általában Szentírást tanított nekünk. Mindig elmondta, hogy amikor gyerek volt, a nagypapája, Hoffer Ármin rabbi addig nem engedte ki őt focizni, míg meg nem tanult fejből 10 mondatot a Jesaja kömyvéből. Szóval tanultunk, tanultuk a prófétákat a kommentárokkal, volt olyan, amikor egy szóban nem volt biztos, mert vannak egészen ritka szavak. Ilyenkor azt mondta, nem vagyok benne biztos, nézzük meg a szótárban. Elővette a szótárt, s mindig hozzátette, a szótár jól tudja. Sokszor anekdotázgattunk, beszélgettünk, nem frontális oktatási tábla előtt állva, katedráról, hanem egy asztal körül ültünk, mint egy szemináriumon, ez nagyon fontos volt. Meg kell még említenem még dr. Schmideg Józsefet is, Schweitzer professzor úr egykori csoporttársát. Őket együtt avatták fel 1947-ben, ők ketten kezdték el az új Rabbiképzőt csinálni Scheiber Sándor után. Schmideg professzor sok-sok úton járt, amelyek elvezették a Rabbiképzőig, nagyon lelkesen támogatta Schweitzer professzort a munkájában. Ő találta ki azt, hogy mindig kell hozni Izraelből vendégtanárokat, mint mondjuk Murányi Miklóst, akit egyébként szintén 1947-ben avattak rabbivá. Nagyon érdekes volt, hogy 1995-ben a 47-ben végzettek közül összefogtak hárman, hogy egy új Rabbiképzőt csináljanak. Schmideg professzor volt az, aki a modern héber nyelv oktatását is erőltette.

V.T.: Amikor a Schweitzer irodában tanultunk, akkor nem csak egy könyv nyílt ki, hanem abból az egyről rögtön eszébe jutott egy másik és így tovább. Így az egymás után nyílt könyvekből haladtunk tovább és tovább, időnként elkalandoztunk, majd visszatértünk a kiindulóponthoz. Nem volt egy általános megszokott rendje a tanításnak, sokfelé mentünk el, volt úgy, amikor külföldre, vidékre mentünk a professzor úrral, ezeken mi ott voltunk, de rajtunk kívül még a már említett egykori csoporttársai is, hogy őket visszavonzza az intézményhez.

Schweitzer József elődjének, Scheiber Sándornak a péntek esti vacsorái legendaszámba mentek, de ezeket Schweitzer professzor is folytatta.

R.Z.: Minden péntek este két kidus is volt, az első az épület előtt volt, ezzel párhuzamosan természetesen a 2. emeleten. Azt ma kevesen tudják, de a kilencvenes években egy központi hely volt a Rabbiképző előtti utcaszakasz, olyan sokan voltak ott, hogy időnként rendőrt kellett hívni, mert nem lehetett elférni. Volt úgy, hogy százan álltak ott, beszélgettek, be nem jöttek, a professzor úr hívta őket azért.

V.T.: Volt olyan is, amikor kiment és karonfogott valakit, bevitte. Én úgy fogalmaznék, hogy volt egy hivatalos kidus, meg volt, amivel folytatta elődje hagyományait, meghívott különleges témához valakiket, akik szintén előadtak a professzor úr mellett. A kiduson híres volt még, amikor körbevitte a barheszt.

R.Z.: A péntek estéken a 2. emeletre azok mentek, akik idősebbek voltak, vagy a szüleik vittek oda, a fiatalabbak meg lent voltak. Nem volt ott hivatalos házasságközvetítés, siduch, de azért szerelmek szövődtek ott is.

Visszatérve Schweitzer Józsefre, a tanárra, mennyire volt szigorú, mondta-e meg a véleményét, buktatott-e?

V.T.: Volt olyan, hogy a vizsgán nem tudtuk a választ, ilyenkor azt mondta, hogy térjünk vissza később a kérdésre, így a szigorúság mellett megvolt a lágyság is. Volt olyan is, amikor megmutatta, hogy mit kéne tudnunk ahhoz az általa elgondolt mércéhez. De a siduchra visszatérve, a professzor úr törődött a fiúk és a lányok kapcsolatával is, a feleségermet is megkérdezte egykor, hogy éppen hol tart velem. Nem csak a tanítványait tartotta számon, de azokat is, akik jártak hozzá, tudta azt, hogy kivel mi van éppen, egészségügyileg, a szerelemben, szociálisan, ezzel is törődött.

Mennyien morzsolódtak le az Önök társaságából?

Volt, aki közülünk Izraelbe ment, munkásként dolgozni, másikuk egy nagyon ortodox kibucban él jelenleg, van könyves is a csoportból, de Röhrig Géza. aki most a Saul fia című filmmel robban be szintén velünk tanult.

V.T.: Egyszerűbben, sokan jártak, vonzódtak oda, végül sokan úgy gondolták, élik a saját életüket megy másik úton.

Schweitzer professzor járt Izraelben is, elkísérték erre az útjaira?

R.Z.: Sajnos nem.

V.T.: Én sem, de elmesélte, amikor egyszer elment Eilatra a családdal, akkor odament a szállodába a kulcsot elkérni, s ő a bibliai héber nyelven kérte azt el a portáslánytól, aki természetesen nem minden szavát értette. Ezzel kapcsolatban elmondta, hogy milyen szépségei vannak a héber nyelvnek és milyen kihívásokkal kell szembenézni a modern héberrel.

Azt már tudjuk, hogy diákként milyen volt a kapcsolatuk Schweitzer professzorral, de mi volt a rabbivá avatásuk után? Hogyan látta Önöket, mint rabbikat?

R.Z.: Jól, nagyon szerettük egymást. Van ezzel kapcsolatban egy történetem az esküvőm kapcsán. Az esküvőm augusztusban volt, előtte egy hónappal őt megműtötték. Meglátogattuk őt a kórházban, nagyon elkeseredett volt, hiszen ő akart esketni minket, de ezt nem tudta megcsinálni. Írt egy beszédet, megkérte, hogy olvassuk fel, Tomi olvasta fel. Bár régen volt, ám pontosan emlékszem az első mondatára: Az ember szívében sok gondolat van, de Isten akarata fog megvalósulni. Ezt a mondatot sokáig nem értettem. Ám most, amikor az én kedvenc tanítványom esküvőjén nem tudok megjelenni, értettem meg. Erre készültem évtizedeken keresztül, hogy összeeskessem – az én esetemben – Radnóti Zoltánt Verő Anikóval, de nem lehetek itt. Isten így akarta, de ezt a levelet most nektek írom. Ezzel kezdte a professzor úr a beszédét. Tehát a professzor úr az avatásunk után sem engedett el bennünket, volt, amikor konfliktusaink voltak, akkor odajött, rendet csinált, a saját autoritásával beszélt mindenkivel. Elmondta, hogy itt vannak Izrael pásztorai, kérünk velük szemben megfelelő tiszteletet tanúsítani. Segített sokszor.

Mi lesz most, amikor nincs, aki betöltse ezt a hatalmas űrt, amit maga után hagyott Schweitzer professzor? A szívekben, a fejekben. Ki oldja meg a problémákat, ki segít, ha kell?

R.Z.: Nekünk kell megoldani a problémákat. A zsidó vallás szerint két részből áll az ember, testből és lélekből. A test az a test, a lélek meg az Örökkévalótól van. Amikor az ember meghal, akkor a lélek betölti az egész világot. A professzor úr itt van velünk, a lelke itt van velünk, betölt mindent, tudjuk, hogy mit mondana ebben a pillanatban, a lelke kapcsolata megvan a távolból is. A Tórában van egy idézet Jákob és József kapcsolatáról: A két lélek egymással kapcsolatban van. Így van az emberekkel, a tanárral és diákjával, a szüleivel. Én azt gondolom, hogy itt van.

V.T.: Milyen kapcsolat volt köztünk az avatás után?  Az én esküvőmön az általa mondottak utolsó mondatára emlékszem, hogy a telefont mindig fel lehet venni, ő mindig felveszi. Így is tett, ahogy mi is. Hívtuk, kérdeztük, kértük a tanácsát, ő is mindig jelentkezett.  Én is szeretnék egy történetet elmondani. Voltunk egy vidéki helyen egy temetőfelújítás kapcsán, amikor odaértünk, a polgármester fogadott minket, a professzornak megadta a tisztelete, körbevezetett minket, megállapították, hogy szépen rendbe van téve, s felmerült ki tette. Erre megkeresték azt, aki ezt megcsinálta pár évvel előtte. Ő elmondta, hogy nem pont úgy álltak a sírok, amikor mi láttuk. Erre mondta a professzor úr, hogy ő ezt az elején látta, mert ilyen rendben a sírok egy zsidó temetőben nincsenek. Ilyen volt a mi kapcsolatunk is. Ugye a temetőt úgy hívjuk, az Élet Háza, nekem is ilyen volt a kapcsolatom vele. Hívott rendszeresen engem, az édesanyámat, a feleségemet. A hátam mögött biztatta a feleségemet, hogy nyomjon engem a doktori miatt. A rabbuavatás után is törődött velünk.

Verő Tamás már megszerezte a doktori címet, és Ön?

R.Z.: Igen tudom, provokatív a kérdés. A professzor úr valóban a gondunkat viselte, bevitt minket a Mindentudás Egyetemére, ahol ő szerepelt, így is közelebb kerüljünk a tudományhoz. A doktori vizsgáim készen vannak, már „csak” a dolgozat megírása van hátra.

Ha 10 év múlva kell beszélni Schweitzer professzorról, mi az a 3 mondat, amit mindenképpen elmondana?

R.Z.: Alázat, zsidóság, nagypapa. Én erre a három szóra építeném a beszédem.

V.T: A nagypapa az én beszédemben is szerepelne, nem csak azért, mert úgy néztem rá, mint a nagypapámra, hanem azért is, mert ő is unokaként tekintett rám. A másik szó, a közösség. Egy olyan közösség, ahogy ő mesélte, amikor kezdte a pályáját, leállt focizni a fiatalokkal, én azt gondolom, ebben viszem tovább a pályáját, egy élő közösséget vinni és továbbvinni.

A harmadik a tudás, az a magyarországi zsidóság, ami őt jellemezte, szerepelne, azzal a hagyományos láncolattal, amit tovább is adott.

Köszönöm a beszélgetést.