Professzor Hidvégi Máté emlékezett Schweitzer Józsefre.

Mikor ismerte meg Schweitzer Józsefet?

Nagyon régen, mindig is úgy tekintettem rá, mint arra, aki a scheiberi örökséget viszi tovább Magyarországon. Azt a szeretetteli, bölcs, az emberekért élő, a magyar zsidó történelem folyamatosságát biztosító személyiségét.

Több alkalommal láttam Önöket, amint kéz a kézben sétálnak. Mik hangzottak el ilyenkor?

Valóban többször jöttünk haza a Rabbiképzőből péntek esténként, elég sokszor karolt belém a professzor úr, hogy könnyebben tudjon menni. Mindezt azonban olyan természetességgel és kedvességgel tette, hogy az embernek ez már önmagában egy kitüntetés volt. Általában a Holokauszttal kapcsolatos témákról beszélgettünk, vagy éppen Scheiber Sándorra emlékeztünk. Nekem felejthetetlenek azok az események, amikor Schweitzer József professzor úr, mint Holokauszt túlélő, mint a diaszpóra jelentős személyisége beszélt azokról a keresztényekről, azokról a katolikusokról, azokról a nem zsidókról, akik zsidókat mentettek a Vészkorszakban. Vagy kiállásukkal szembefordultak, akár az életük kockáztatásával, a nácizmussal. Amikor boldoggá avatták Salkaházi Sárát, s egy megrázó beszédet tartott, nem csak azért volt megrázó a beszéd, amiről szólt, vagy akiről szólt, hanem azért is, mert a magyar zsidók szimbolikus személyisége beszélt. Olyasmiket mondott, mint, ha nem lett volna olyan, mint Salkaházi Sára, ha nem lettek volna olyanok, mint Salkaházi Sára, akkor a zsidók, ő, Schweitzer professzor úr elvesztették volna a hitüket az emberben. Olyasmit is mondott a professzor úr, hogy amiért olyan emberek voltak, mint például Salkaházi Sára, őt arra emlékeztette, hogy az ember tényleg Isten képmása. A legnagyobb teológiai tanításokat mondta ki zsidóként, túlélőként, és hálából és szeretettel. Amikor a Síp utcában, a Mazsihisz Dísztermében a magyar zsidók tartottak egy emlékezést, abból az alkalomból, hogy Márton áron erdélyi püspök posztumusz megkapta a Jad Vashem kitüntetést, ezt az ünnepet egyébként édesapám, Hidvégi György tervezte, hozta össze, olyan emberek szólaltak ott meg, mint az akkori külügyminiszter, Martonyi János, az akkori esztergom-budapesti érsek, Paskai László bíboros, és Schweitzer József országos vezető főrabbi, professzor.

Az Ön édesapja kortársa is volt Schweitzer Józsefnek, híve is volt.

Ők barátságban voltak, kortársak is. Annyira kortársak voltak, hogy amikor 90 évesek lettek, akkor három jeles zsidó személyiséget köszöntött fel egyszerre a Keresztény-Zsidó Társaság, s annak főtitkára, Szécsi József. Még a helyszín is különleges volt, a Magyarországi Baptista Egyház Benczúr utcai nagytermében. Itt Schweitzer Józsefet, Domán István főrabbit és édesapámat köszöntötték 90. születésnapjuk alkalmából. Egymás mellett ültek az első sorban, az ember rájuk nézett és azt mondta, itt ül a magyar zsidóság. Édesapa és Schweitzer József barátságban voltak. Édesapám a Rabbiképzőbe járt az istentiszteletekre, amiket Scheiber után Schweitzer professzor tartott. Minden gondjukat megbeszélték egymással, Gyurikám, így szólította a professzor úr apukámat, kérdezte tőle: Milyen gondod van, miben tudok segíteni? Ez az az együttlét, amikor két öreg zsidó, akik túlélték a Holokausztot és akik nagy idők tanúi, akik már szinte mindent tudnak. Lassan már semmi más sem számít a világból, mint egymást támogatni, a rászorulót segíteni és fenntartani azt az eszmét, ami miatt a mai napig vannak a világon zsidók, van zsidó élet, van zsidó vallás, van zsidó kultúra.

Köszönöm a beszélgetést.