Beszélgetés Bibó István lányával

Szerdai adásunkban Fekete Ágnes Tegzes Lászlónéval beszélget, aki Bibó István lánya és Ravasz László unokája.

Hallgassa meg!

„Mert ha valaki hallgatója az Igének és nem megtartója, az ilyen hasonlatos ahhoz az emberhez, aki tükörben nézi az ő természet szerinti ábrázatát: Mert megnézte magát és elment, és azonnal elfelejtette, milyen volt.” Jakab apostol levele 1,23

Érdekes pszichológiai kísérleteket végeztek tükörrel. Gyerekeket hívtak be egy szobába, ahol édesség volt egy tálban, és arra kérték őket, hogy ki-ki csak egyet vegyen belőle. A gyerekek nagyon könnyen megszeghették ezt az előírást, mert senki sem figyelt oda. Nem is tartották be túlságosan a szabályt akkor, amikor a szobában levő tükör háttal volt fordítva. Viszont amikor szemben volt velük, és úgy kellett venni a csokoládéból, hogy közben látták önmagukat, sokkal nagyobb százalékban tudtak ellenállni a kísértésnek.

A tükör egy olyan tárgy, amely valamiképpen az ember valós énjének tudatosságát fejezi ki. Pici gyerekek éntudatosságát is mérik azzal, hogy a rajtuk keletkezett piszkot nem a tükörképükről, hanem a saját arcukról igyekeznek eltávolítani. Ezzel azt fejezik ki, nem vagyok azonos a másommal. Én, én vagyok, és ez a tárgy visszatükröz engem. Úgy tűnik, hogy ez a tudatosítás az, ami segít akaraterőnk növelésében. A szenvedélybetegség gondja is az, hogy az emberek nem képesek önmagukat megfigyelni, elveszítik önkontrolljukat, és egyre meggondolatlanabbak.

Ha az ember belenéz a tükörbe, akkor általában megigazít magán valamit. Szinte gúnyosan írja Jakab apostol, hogy „megnézte magát, és elfelejtette, milyen volt” – hiszen az emberre nem ez a jellemző. Sőt. Állítólag az ételben való önmegtartóztatásnak is a legjobb módszere nem az, ha az ember elhatározásokat tesz, hanem ha mindig leírja egy papírra azt, hogy mit evett. Minden egyes megevett étel után kénytelenek vagyunk ilyenkor szembesülni a papíron olvasható listával. Ugyanilyen tükör az, amikor leírjuk gondolatainkat, naplót vezetünk. Hiszen általában az embernek van egy általános elképzelése önmagáról: azt gondolom, hogy nem vagyok nagyon buta, általában mosolygósnak tartanak, tehát valószínűleg inkább vidám vagyok, és így tovább. De amikor ez a kép valamilyen konkrét formában megjelenik, az nagyon sokat segít abban, hogy tudatosan formáljam az életemet.

Azért van Szentírásunk, mert szükségünk van ilyen tükörre. És ezért van az Egyház is, hiszen egyedül egy ember sohasem látja a teljes igazságot, annak csak egy pici részét.
Vasárnap kezdődik Nagyhét. Az akkori nép, és a nép vezetői nem akartak Jézus tükrébe belenézni. Elvakultan csak a maguk érdekeit látták. Nem akartak mérlegelni, nem akartak magukba se nézni, egyre felhevültebb indulatokkal sodródtak az események. De ez a történet a mi számunkra mégis tükör. Vajon látjuk-e, hogy mi a megváltás útja? Egyszer Jézus megkérdezte a tanítványait, kinek mondanak engem az emberek? Miféle tükröt láthatok magamról? Elmondták, de aztán Jézus tovább ment: Minek mondotok ti, legközelebbi barátim? Péter hiába látta meg benne a Messiást, mégsem tudta elfogadni, hogy ő olyan Megváltó, akinek szenvednie kell. Nem akart igazán belelátni abba a tükörbe, amelyben vér és halál is van.

Vajon mi látjuk Jézus tükrét? Vajon a mi szívünkben megfér a véres Megváltó és a kereszthordozás? Adja Isten, hogy ebben a húsvéti ünnepkörben belenézzünk életünk tükrébe. Ámen.

Olvasson tovább