A református egyház félórájának január 14-i adásában Csákányné Sebor Adrienne segítségével emlékezünk Csákány Istvánra, aki évekkel ezelőtt Brazíliában gyerekek mentése közben veszítette életét. A második részben Pogrányi Károly és felesége valamint néhány gyülekezeti tag számol be az önállóvá vált Diósdi református gyülekezetről.

Fekete Ágnes:
„Ha vakok volnátok, nem volna bűnötök; ámde azt mondjátok, hogy látunk: azért a ti bűnötök megmarad.” János evangéliuma 9,41

Egyik reggel leültem, és meg akartam nézni a napfelkeltét. Esős napok voltak akkor, de korán reggel az ember nem lát semmit. Amikor elkezdett világosodni, először mindent úgy láttam, mint valami árnyjáték. Mintha nem lenne tér, hanem fekete papírból lenne kivágva minden fa, és a házak kontúrja. Eszembe jutott, hányszor történik meg ez az életben. Az ember általánosít, és egybemossa a dolgokat: „Ilyenek ezek a mai fiatalok!” vagy „Ilyen az egyház!” vagy „Ez van Magyarországon!” Azért teszünk bele mindent egy nagy masszába, mert még nem kelt fel a szívünkben a nap, és nem látjuk az embert. Hiszen az élet lényege a részletekben van.
Aztán szép lassan kék lett az ég. Ez volt az első szín, amit láttam. A fekete árnyszerű világ, és a kékesszürkés, világos ég borította be a földet. Először az ég lesz színes, azután a föld. És tényleg így van, hogy mikor az ember elkezd lelki értelemben is látni, először az Istent látja meg teljesebben. Sok élettörténet eszembe jut most. Az ember nem is gondolná, micsoda színgazdagság jelenik meg Istenről, amikor az ember elkezd belül látni. Amikor kilépünk ebből a robotból, amikor megértjük, hogy az élet nem evés-ivás, hanem sokkal több annál, egyszerre észrevesszük, micsoda derűs mosolygással vesz Isten minket körül, és mi erre vakok vagyunk!
Ezután elsőször a szemben levő ház falának fehérsége jelent meg, aztán szép lassan barnállottak a cserepek, és csak sokára váltak pirossá. Az ég kéke után a piros volt az a szín, amely elérte a szemem. És a pirosról kinek ne jutna eszébe az ember vére, a tűz, mindaz a végtelen érzés, ami itt a földön minket elér. Aztán szép lassan láttam a teret, hogy mi van előttem, mi van messzebb. Az ég világossága elhozta a földre is, lelkünkbe is a látást.
Olyan érdekes, hogy akármilyen évszak legyen is, az esti fényeket nem lehet összetéveszteni a reggeliekkel. Ezek világosabbak, hasítóak. Amikor az ember számára világossá lesz Isten, akkor sem lehet ezt semmivel összetéveszteni. Mint ahogyan az, akinek a szeme látását visszaadta Jézus annak ellenére, hogy szavai a saját vesztét okozták, elmondta: nem láttam, nem tudtam semmit, most pedig Jézus segítségével látok. Ezt hívják aha-élménynek. Istennek dolga van velem.
Mégis, a legmegdöbbentőbb felismerésem ezután következett ebben a reggeli imában. Megláttam ugyanis ekkor, hogy nem látok. Egészen eddig a pontig nem tűnt fel, hogy szemerkél az eső. Most, hogy már – úgymond – láttam, észrevettem, hogy nem látok igazán. Minden olyan elmosódott, mert annyira párás a levegő. Számomra ennek az imának ez volt az igazi megértése. Amikor felkel a nap a lelkünkben, akkor rájövünk, hogy nem látunk jól. Azért van sötétség sokszor bennem, mert azt hiszem, hogy látok. Hányszor fordulok önelégülten mások felé, elhitetve azt, hogy tudok valamit, amit ő nem tud. Aki keresi és látni szeretné Istent, az minden bizonnyal egyre jobban vaknak érzi magát. Mert a teljességgel szemben mit is érezhetnénk mi töredékesek?
Bárcsak Isten mindannyiunkat megajándékozna lelki látással! Bárcsak észrevennénk, mennyi mindent nem látunk! Ámen.

Korábbi adások >>>