Mariam Alwazir: az Istenhez vezető útról

A mai református félórában 13:30-tól Mariam Alwazir mondja el, hogy mennyi keresés és félelem után ismerte meg Istent.

„Mert ez az, a kiről Ésaiás próféta szólott, ezt mondván: Kiáltó szó a pusztában: Készítsétek az Úrnak útját, és egyengessétek meg az ő ösvényeit!”
Máté evangéliuma 3,3

Hallgassa meg az adást!

Jánosról nem azt halljuk, hogy a pusztában kiáltott, hanem hogy ő maga a hang. Miért éppen hang? A hang – görögül: „phóné”. János evangéliuma viszont azt írja, kezdetben volt a Szó, görögül a „logosz”.

Augusztinusz írja: „Krisztus a Szó, János a Hang … A szó a szívbe, a hang a fülbe jut el. Ha a hang megüti a fület, de nem viszi el a szót az értelemig, meddő a hangzása, nincsen hasznos gyümölcse. Nincs szükség hangra ahhoz, hogy a szívemben megszülessék a szó, de a hang segít eljuttatni a te szívedig azt, ami az én szívemben már megszületett. Lehetséges tehát, hogy a szó a hang elé lép, miközben hang nélkül nem lép elő. Nem azért hozzuk létre a hangot, hogy megszülje az addig nem létező szót, hanem, hogy megmutatkozzék az, ami volt már, csak éppen rejtőzött… az emberek… Jánoshoz mentek, hogy megkérdezzék tőle: „Te vagy a Krisztus?” János pedig, hogy igazolja: ő a hang, rámutatott a Szóra. A Szó előtt járt, és elhárította magától az őt meg nem illető tiszteletet… Hiszen tudjátok, kedveseim, hogy amikor a szó igénybe veszi a hang segítségét, és a hallójáraton át behatol a szív birodalmába, a szó növekszik a szívben, a hang pedig lecseng a fülben. … Mert neki növekednie kell, nekem pedig csökkennem.”
(Heidl György fordítása)

Láttam nemrég egy családi házirendet, amiben az volt az egyik pont: „Mindenki a saját hangján beszél.” Az embert a legjobban a hangja árulja el. Sokszor mimikával és némi púderral még tudjuk palástolni mély érzéseinket, de ha megszólalunk, minden kiderül. A hangunk elárulja azt is, ha megjátsszuk magunkat, ha valami mély görcs van bennünk, és azt is, ha természetes öröm van bennünk. Az is minden bizonnyal sokunk élménye, hogy visszahalljuk a saját hangunkat, és megrettenünk: „Ez volnék én?” Felvételről magasabbnak halljuk hangunkat, mint amikor beszélünk. A dobhártya és a csontok rezgése a magunk számára mélyebbé teszi hangunkat. Furcsa dolog én-tudatunk számára ez a hangbeli visszatükröződés. De mindannyiunkat beleöltöztetett a Jó Isten valamiféle hangba. Ez az alt hangú valaki vagyok én. És nem lehet föladnunk azt a küzdelmet, hogy egyre természetesebben ez a hang hordozza a szót, amit szintén Isten tett belénk.

Amikor valaki valakit utánoz, azt is szoktuk mondani: „magyar hangja”… azaz nem önmaga. Keresztelő Jánostól azt tanulhatjuk meg, hogy teljes mértékben önmaga volt, természetes volt. Kiadta azt, ami a lelkében volt, és az egy igaz szó volt. De mi adja a kulcsot ehhez az őszinte hanghoz? Csakis az alázat. Keresztelő János nem teleordibálta a pusztát, nem önmagával töltötte meg a teret, hanem készítette a helyet. Rezonáns térré akarta változtatni először önmagát, majd az embereket, hogy felcsendülhessen benne, bennük a Szó. Ezt adja meg most karácsony előtt mindannyiunknak Isten. Hadd zengjen bennünk Ő! Ámen.

Vissza a műsor oldalára>>>

Olvasson tovább