A népi kultúra nemcsak puszta, puli, gulyás és csárdás, hanem ennél sokkal több – ezt kell a külvilágnak megmutatni. Diószegi László szerint jó úton haladunk, a Fölszállott a páva pedig kitűnő alkalom arra, hogy a népi kultúra kikerüljön a média árnyékából. A történész-koreográfus zsűritaggal párhuzamos életpályákról, szép pillanatokról és a végeredményről beszélgettünk.

Mikor találkozott Önben a koreográfus és a történész?

Már a középiskolában elkezdtem néptánccal foglalkozni. Később, az egyetemen nemzetközi kapcsolatok szakon tanultam, emellett továbbra is intenzíven táncoltam. A tanulmányaim után pár évig a Bartók Táncegyüttes művészeti titkára lettem. Később a Magyar Tudományos Akadémiától kaptam egy doktori ösztöndíjat, ekkor kezdődött el a történészi pályám, közben azonban egy pillanatig sem szünetelt a másik szakma: amatőr együtteseknél koreografáltam, illetve Novák Ferenc meghívott a Honvéd Együtteshez, ahol állandó tánctanárként és koreográfusként foglalkoztatott. A párhuzamosság tehát régóta jelen van az életemben, és nagyon jónak tartom ezt a párosítást, ami néha érdekes szituációkat eredményez (a koreográfusok közt mit keres egy történész, a történészek közt pedig mit keres egy táncos?), de bennem jól megfér együtt.

Történészi és koreográfusi szemmel máshogy nézte a produkciókat?

Nem lehet és nem is érdemes a kettőt különválasztani. Történészként nagyon élveztem, hogy ennyire változatos volt a versenyzők választása: jelenlétükkel és előadásaikkal az egész Kárpát-medencét felölelték. A vajdasági Cirkalom együttes például első előadását a Felvidékről érkezett telepesek emlékére ajánlotta, egy későbbi alkalommal a bukovinai székelyek táncát hozták el. A Pávában jelen van az egységes Kárpát-medencét létrehozó vonulat.

Hogy került a Fölszállott a páva zsűriszékébe?

A Martin György Néptáncszövetség az amatőr néptáncosok Kárpát-medencei szervezete, amelynek elnökeként engem javasoltak a műsor zsűrijébe. A Néptáncszövetség rengeteg fesztivált és rendezvényt szervez, amelyeken már húsz éve zsűrizek, ezért teljes rálátásom volt a néptáncos területre: mindenkit ismertünk, akár határon túli, akár magyarországi területeken élő szólótáncosokról vagy együttesekről van szó. Ez mindenképpen előnynek számított: jó, ha az ember nem úgy kerül egy ilyen színvonalas versenybe, hogy akkor látja először a fellépőket.

Milyen szempontokat vett figyelembe a szavazásnál?

Az adott terület képviselői elsősorban a szakmai oldalt tartották szem előtt, de az összbenyomás természetesen minden esetben sokat számított. Néptánc kategóriában Zsuráfszky Zoltán és én, népzenében pedig Sebestyén Márta, Sebő Ferenc és Agócs Gergely voltak a szakmai szemek. A néptánc mellett a népzenéhez és a népdalénekléshez is szükségszerűen ért az ember valamilyen szinten, de sokkal szerencsésebb, ha ott vannak mellettünk az ebben leginkább jártas kollégák.

A döntő után elégedett a végeredménnyel? Számít egyáltalán, kik nyertek?

Egyetértek azzal, hogy mindenki, aki a képernyőre került, már nyertes. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy minden versenyző előrébb akart kerülni és győzni szeretett volna. Nagyon pozitívnak tartom, hogy nem érzékeltünk gyilkos, egymás ellen irányuló versenyt, amit más televíziós tehetségkutatóknál láthatunk. Nagyon szép pillanatok voltak: például a döntőben, amikor Vaszi Levente megkapta a közönségdíjat, Kacsó Hanga Borbála átszaladt hozzá és megpuszilta. Ezek azért történnek, mert az itt versenyző fiatalok barátok a népművészeti mozgalomban. Ami a végső eredményt illeti, valóban a legjobbak nyertek, de nem egy legjobb volt. A táncegyüttesek közt a vajdasági Cirkalom akkor, ott osztatlan sikert aratott a zsűrinél. De hajszálnyi volt a különbség ebben a kategóriában is: az Alba Regia kitűnő koreográfiát hozott, a Bekecs Néptáncegyüttes végül a legjobb határon túli produkció különdíját vehette át, a Szinvavölgyi Néptáncműhelyt pedig a határon túli hagyományőrzésért díjazták. Nagyon nehéz volt első helyet kikiáltani, sokat törtük a fejünket, de jó lelkiismerettel vállaljuk a döntésünket.

Történészként sokat foglalkozott a határon túli népi kultúrával, külföldön is tanít magyar néptáncot. Hol a helye Magyarországnak a nemzetközi folklórban?

Magyarország népművészeti tekintetben nagyhatalom. Ennek megvannak a történeti okai is: a kelet és nyugat határán fekvő Kárpát-medence minden nyugat-európai divatáramlatot felhasznált és megőrzött, de a keleti hatások is érvényesülnek (különösen a népdal tekintetében). Ráadásul nálunk a gyűjtőknek köszönhetően a mai napig fennmaradt ez a kultúra. Nagyon fontos lenne, hogy a Kárpát-medence unikális folklór felhozatalát megmutassuk a világnak. Már jó úton járunk: a táncház-módszer 2011-ben felkerült az UNESCO örökséglistájára, tavaly pedig a Smithsonian Folklife fesztiválon, az Egyesült Államok legnagyobb népművészeti rendezvényén Magyarország volt a díszvendég. Erre egyrészt pénzt és energiát kell fordítani, másrészt fontos, hogy megváltoztassuk a külföldön a magyar népművészettel kapcsolatban még mindig élő sztereotípiát, ami a puszta, puli, gulyás, csárdás fogalmakban merül ki. Meg kell mutatnunk, hogy ennél jóval sokszínűbb a kép.